![[personal profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/user.png){kind=small}
Cím: Aftershow Party
Szerzõ: MonkeyJade
Mûfaj: Humor, novella, csak egy gondolat az egész
Szereplők: Jensen Ackles, Jared Padalecki, Danneel Harris, egyéb szereplő.
Leírás: Mi történik, ha elmegyünk egy koncert utáni aftershow partyra és kicsit többet iszunk a kelleténél?
Megjegyzés: Ha ezt Jensen Ackles megtudná.....
Figyelmeztetés: nincs
Nem akarok felkelni. Utálom a reggeleket. Rossz ötlet volt attól aki kitalálta. Fáradt vagyok, de a nap már az arcomra süt az ablakon keresztül, pedig úgy emlékszem, hogy lehúztam a redőnyt. De nálam már semmi sem biztos. Fáradt vagyok, aludni szeretnék még! A takaró alá bújok, hogy elrejtőzzek a nap sugarai elől, de úgy sem menekülök. Mély levegőt veszek. Milyen érdekes az illat az ami körbeleng. Furcsa. Mintha nem is otthon lennék, hanem valahol máshol. Nem az én jól megszokott kis szobámban. Nagyon-nagyon érdekes. De talán a tegnap teszi, ami egészen elvarázsolt. Elmosolyodom, mert boldogság és öröm jár át, ha az előző estére gondolok. Olyan remekül indult az egész. És a folytatás is tökéletes volt. Kinyújtóztatom lábam, de az ujjaim kikandikálnak a takaró alól. Inkább visszahúzom őket, mert hideg van. Szeretnék itt maradni a paplan alatt. Elmerülni a tegnap este emlékeiben. Összehúzom magam, s megint mélyet szippantok. Kávé bódító illata terjeng… Kávé? Vajon honnan jöhet az illat? Egyedül vagyok itthon. Talán kintről? A szomszédok ilyen korán ébren vannak már? Igen… lehet, hogy egy jó erős kávétól magamhoz térnék. De minek felkelni? Szombat van. Az egész hét legjobb része, amikor itthon lazíthatok. Fel sem kelek. Egész nap itt fogok heverészni. Ok… talán a paplan alá kapom a laptopomat és megnézem mi történik a nagyvilágban. Az is lehet, hogy felhívom a barátaimat akikkel tegnap este szórakoztam. Fergeteges koncert volt… és nem csak a koncert miatt éreztem jól magam. Oh, el sem hiszem. Ismét mosolyra húzom szám, amikor gyengéd érintést érzek a vékony takarón, ami alatt tetőtől-talpig eltűntem, s hirtelen szabad levegő csapja meg arcom, az érdekes illat és a kávé zamatos, nehéz szagával keveredve.
-Ébredj! –suttog egy hang. Mi az? Talán megint elaludtam és álmodom? Egyáltalán nem ismerős… Vagyis… hallottam már valahol, de mégis ismeretlen. Ha álmodok, akkor hagyjon békén. Álmomban sem szeretnék felébredni, de… mi van, ha ébren vagyok és valóság ez az egész? Áh, kizárt. Egyedül élek. Ki a fene keltegetne? Főleg nem szombat reggel… Senkit sem hoztam fel magamhoz… Emlékeznék, nem ittam annyit. Tudom, hol a határ. Igaz az este legördült néhány koktél, de kellett, mert…
-Ébresztő. Már így is késésben vagy. –szólal meg ismét a hang, majd érintést érzek homlokomon. Érintés… Képzelődöm. Ez valami fura álom. Előfordult már, hogy az álmaim olyan valóságosak voltak, hogy hittem bennük, de szerintem ez mással is megtörtént már. Hagyjon mindenki békén! Nem lehet igaz, hogy az álmom közepén jön valaki, és ébresztget. Micsoda hülyeség!
-Kávét is csináltam. –súgja a hang a fülembe. Akkor ezt az illatot érzem? Biztosan. De tessék engem békén hagyni, tünés a fejemből!
-Ne csináld! Elkésel! Nekem is dolgom van, nem érek rá téged ébresztgetni. –simogatás az arcomon. Most már elég volt!
-Hm… -nyögöm ki. Oh, így berekedtem volna? Igaz, tegnap kiénekeltem a tüdőm. De azért ez még egy álomban is rosszul hangzott… vagy… mi van ha ébren vagyok? Ki az aki ébresztget és mi a francot keres a házamban? Végiggondolva… Nagyon is ébren vagyok. Érzem a levegőt bőrömön, és a nap sugarait is, amiktől a takaró alá bújtam, érzem az illatokat is, amik nem az én házamba valók. Mi folyik itt? Hirtelen felülök, kinyitom szemem és egy meleg barna szempárral találom szembe magam. Az nem lehet! Amit látok, az képtelenség, teljességgel lehetetlen. Mégiscsak egy álom, mi más lehetne? Baromság az egész! Tegnap mégis túl sokat ittam! Behunyom szemem, aztán mégis kinyitom, de a látvány semmit sem változott. Egy kedves, mosolygó arc… egy arc… amit nem is láthatok… nem is ismerem… mit keres nálam? Miért főz kávét, és miért kelteget engem egyáltalán ilyen édesen? De… várjunk csak… A francba! Ez nem az én szobám! Körbejáratom szemem. Hol a fenében vagyok? Hogy kerültem ide? Az ismerős-ismeretlen csak rám mosolyog szüntelen fejét ingatva.
-Most már kellj fel és ne vágj ilyen rémült arcot! Tudom, nem könnyű, de vár a munka. Ma a szokottnál is nehezebben ébredsz!
-Én? –kérdezek vissza, de szám elé kapom kezem. Ez… ez nem az én hangom! Állj! Most vagy egy rémálom kellős közepén vagyok, vagy ennyire berekedtem, vagy… Nincs vagy! Ez a legnagyobb őrültség ami történik velem!
-Lent vár a kávé! Siess!
-De… de… -dadogok, s megint a szám elé teszem kezem!
Áh, ez szúr! Súr az arcom! Na most már elég legyen ebből! Ez az utolsó! Behunyom szemem, mély levegő, és ha kinyitom, otthon leszek a saját kis kuckómban és vége lesz ennek az egésznek. OK… akkor most nagyon lassan kinyitom. Előbb csak az egyiket, aztán… a fenébe… Még mindig itt vagyok! Ebben a teljesen ismeretlen hálószobában… Rendben. Csak nyugi, ez valami bődületesen nagy félreértés lehet! Mi más? Először is. Ez nem az én házam, másodszor az a… az a lány… nem lehet az a lány, akire gondolok, hogy gondolok… ez már magában baromság! Harmadszor pedig… NEM SZÚRT AZ ARCOM SOHASEM! Csak nyugalom. Mély levegő, csak semmi pánik! Ez egy ilyen érdekes és fura helyzet, de megoldom. Eddig mindent megoldottam, most is ezt teszem. Ok… most kinyújtom szépen a kezeimet… A francba! Ezek nem az én kezeim! Hová tűntek az én ujjaim és mióta szőrös a karom? Ez az egész nem lehet más, csak valami rossz vicc, ami túl jól sikerült! Már ébren vagyok, tényleg nem álmodom, tehát nem lehet arra fogni, hogy éppen egy hülye álom kellős közepén járok. Megmozgatom az ujjaimat és ezek a „nem enyém ujjaim” mozognak. Hm… Ez egyre kétségbe ejtőbb! Mi történik velem? Még mindig nincs veszve semmi. Nagyon lassan a mellemhez nyúlok és… Oh, te jó ég! Hol a mellem? Ki vette el a mellem? Lenézek és nincs sehol! Egy férfi mellkast látok, két kis mellbimbóval, és sehol sincsenek a melleim! Hé! Ez már felettébb nem poénos, sőt aggasztó! Tapogatom magam, de csak a „sík” valóságot érzem. Nincs mellem… És ha ez így van, akkor… felrántom a takarót! Öh… ez… ez… Mi a… Nem, nem, nem… Azonnal le is engedem és érzem, hogy ég az arcom. Ez egy… egy… Na ne! A lábam közt nem lehet egy… Segítség! Mi történik velem? Én csak lefeküdtem aludni, aztán így ébredek? Ez valami félreértés! Én lány vagyok! De a lábam között egy… „izé” éktelenkedik! Eltűntek a melleim, lapos vagyok mint egy deszka. Mi lenne, ha mégegyszer a takaró alá kukkantanék? Csak nyugalom. Mély levegő. Semmi gond. Lassan felemelem… És még mindig ott figyel. Hm… elég… érdekes. Nem is olyan rossz. Hogy mi? Tényleg azon gondolkozom, hogy ami a lábam között van, és nem lehet az enyém, „nem is olyan rossz”? Na most jött el az a pillanat, hogy segítség kell! Orvost! Azonnal! Valami nagy baj van velem! Kinőtt egy éjszaka alatt! De… csak mert… ha már itt van… Mi lenne, ha hozzáérnék? Ne! Nem fogom meg más micsodáját! Vagyis… most lehet, hogy az enyém? Megzavarodtam! Abban nincs semmi rossz, ha hozzáérek. „Nem az én ujjaimmal” odanyúlok! Áh! Érzem! Ez volnék én? Mibe keveredtem? Mit osztogattak a tegnapi koncerten? Én csak koktéloztam! Mit kevertek bele? Oh, elég volt! Nem fogdosom! Ez olyan kínos! Ég az arcom így is. Csak van egy kisebb probléma… pisilni kell! Na én ezzel a dologgal biztosan nem! Teljesen kizárt! Felsóhajtok és nagy nehezen felkelek az ágyból. Lenézek és látom a teljesen csupasz valóságot. Szőrös láb, egy izé a lábam között ami zavar, mert nem szoktam hozzá, hogy lógjon ott elől valami, lapos, elég izmos has, és nincs mellem. Az arcom meg… szúr. Muszáj a tükörbe néznem, tudnom kell mi folyik itt. Elindulok az ággyal szembeni ajtó felé. Talán ez a fürdőszoba. De nem nyert. Világos, tágas folyosó. Hoppá! Ez a kijárat. Ok… Bezárom az ajtót és nekidőlök. Hol lehet a fürdőszoba? Még egy ajtó az öltözködő asztal mellett. Milyen jól néz ki. Hatalmas tükör… tükör! Ez kell nekem! Odasétálok behunyt szemmel, majd erőt veszek magamon, hogy kinyissam. Ha sikítok az csak azért lesz, mert segítség kell! Hogy nézhetek ki szőrös arccal és miért himbálózik az a micsoda a lábam között minden egyes lépésemnél? Jó, de ez most mellékes. Tudnom kell, hogy… Kinyitom a szemem.
-Ááááááá! –kiáltok rémülten és egészen addig hátrálok, amíg le nem csüccsenek az ágyra. Szívem olyan hevesen ver, mint egy maratoni futóé. Levegőt is alig kapok. Akit láttam, hogy láttam a tükörben, az lehetetlen, elfogadhatatlan. Nincs itt valami vetítő, nem onnan a kép? Körbevizslatom szemem. Nincs itt semmi. Úristen! Megtapogatom arcom. Igen… Van két szemem, meg orrom, meg szám… Na mégegyszer… Felállok és ismét a tükör elé lépek, és amit látok, az döbbenet. Kínos mosolyra húzom a szám és a tükörképem is ezt teszi. Összehúzom szemöldököm és a tükörben is ezt teszem… vagyis nem én teszem, mert nem lehetek az a valaki, aki a tükörből rám figyel. Felemelem kezem, ő is felemeli. Elszórakoznék itt órákat, de semmi sem változna meg. Döbbenten fordulok el és kezembe temetem arcom… vagyis ez nem az én arcom, de máshogy nem tudom nevezni. Most mi a fenét csináljak? És pisilnem is kell! Nem fogom meg többet… És nem állhatok itt pucéran egész nap! Ott egy gatya az ágy előtti kis kanapén. Ez megfelelő. Magamra húzom. Így már jobb. De… nem tudom megállni, hogy ne nézzek a tükörbe ismét… Látom amit látok, csak nem fogom fel, hogy igaz. Közelebb lépek, megfogom az arcom, a karom… Érzem és látom, hogy megteszem. Segítség!
-Most már gyere! Elkésel! –ront be ismeretlen ismerős… Most már kezdem kapizsgálni mit keres itt… De hogy én hogyan kerültem ide, így, arról fogalmam sincs.
-Jensen, elég már! Elkésel! –ingatja fejét. Oh, igen, ezt nem akartam hallani… hogy így hív! De én nem vagyok ő! Én Trish vagyok! Csak egy lány! És igen, szeretem a srácot, imádom az alakításait, de ez már meredek! Semmi közöm hozzá! Tegnap ugyan láttam… ott volt a koncerten ő is… Na várjunk, ha én itt vagyok… vagyis nem vagyok itt… szóval a testem nem az enyém… akkor most ő? Ez képtelenség! Mindjárt becsavarodom! Sőt már be is csavarodtam!
-Nem tetszel nekem, valami baj van? –kérdezi Danneel, mert ő az… a lány, akivel Jensen jár, vagyis járok…. Illetve… én nem vagyok leszbikus! Közelebb lép és megsimogatja az arcomat.
-Tegnap túl sokáig voltunk a klubban, tudom, de muszáj indulni. –és megcsókolja a szám. Mi? Uh, ne! Elég legyen! Mondtam, hogy nem vagyok meleg! Elhúzom tőle fejem.
-Mi az? –kérdezi, de én csak pislogok rá. Oh, jobb ha nem tudod. Semmi közöm ehhez az egészhez és mégis itt vagyok. Én csak szeretnék hazamenni! A saját kis házamba, a saját ágyamba, a saját testembe! Ok, szép és jó, hogy Jensen Ackles vagyok… vagyis dehogy vagyok… már összekeveredtem… szóval jó, hogy itt vagyok, de nem lehetne, hogy most vége legyen ennek a hajmeresztő és bizarr dolognak? Szeretnék melleket, meg szőrtelen lábat és nem akarom, hogy az a valami ott ficegjen, ahol nem kéne, zavar!
-Hát jól van, ha nem mondasz semmit… én megyek. Nekem is nehéz napom lesz. Majd este találkozunk. –s fejét ingatva lép ki a hálószobából, én pedig egyedül maradok Jensennel, vagyis magammal… mi van? Ez már túl magas még nekem is. Ismét a tükörbe nézek. Utálom ezt! Pisilni kell! Nincs más megoldás… Bemegyek a fürdőszobába… ott a WC… Hm… Ok… Mi lenne, ha úgy tennék, ahogy szoktam? Én nem vagyok hajlandó Jensen Ackles micsodáját mégegyszer megfogni! Kizárt! Na jó… ha ez egy másik szituáció lenne… akkor talán… esetleg! Tegnap este olyan jól nézett ki! Még egy aláírást is kaptam! A kezem is megfogta… Életem egyik legboldogabb napja volt… Erre most… én vagyok ő… vagyis én nem vagyok ő! Mit csinál egy Jensen Ackles? Fogalmam sincs! Nem akarok Jensen lenni! Megőrültem! Hallucinálok! Pedig… szín józan vagyok! Azt hiszem… Ott a WC… Akkor… jobb ha úgy teszek, ahogy szoktam! Leülök… Hát… így ez… ez nagyon nem jó! Egyáltalán nem egyszerű! De kell! Nagyon kell már! Inkább engedek a természetnek, és… ah, végre… már jobb, de ez a WC-n ülős dolog, ami eddig bejött, most nem igazán volt jó. Sőt… De üldögélek itt még egy kicsit… vagy… zuhanyozzak le? Nem rossz ötlet. Sőt! Kiváló gondolat. Miért is ne tenném? Csak… akkor… a testemet kell simogatnom! Nem! Az övét nem! Vagyis így nem! A megoldás egy szivacs! Remek! A zuhanyfülkébe állok. Melyik tusfürdőt válasszam? Szagolgatok egy kicsit és az egyik nagyon finom illatú. Jó lesz! Rózsaszín szivacs a kézbe , tusfürdő a másikban… Hát akkor… rajta. Oda sem nézek és nagyon gyors vagyok! Máris keresem a törölközőt… de hol a fenében van? Ez a pasi nem használ? Hol van? Mi az, hogy nincs? Üres a tartó, üres a polc! A fenébe! Csap alatt szennyes tartó. Nem érdekel, ha ott rajtőzik, kiveszem és magam köré tekerem. Itt sincs… Ez az ember nem törölközik… vagy… nem mosdik? Hol lehet? Felsóhajtok, a tükörben pedig meglátom magam… vagyis nem magam… Jensen néz vissza rám. Helyes, jóképű… ah… de most ki a fenét érdekel, ha valami megmagyarázhatatlan ok nélkül én vagyok ő! Lefelé pedig már nem is merek bámulni, mert ott lifeg az az izé… Jensen micsodája… De most mit csináljak? Álljak ki a napra és szárítsam meg magam? Az is lehet, hogy máshol kellene keresnem azt a fránya törölközőt. Ám olyan sokáig foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hogy időközben már meg is száradtam, csak a hajam nedves még. Megborzolom, az apró rövid hajszálakat… Hm… milyen puhák… Szeretem, ha egy srác haja ilyen… De álljunk csak meg, most Jensenről van szó! Vagyis rólam… illetve nem rólam… Mi van? Inkább hagyjuk ezt az egészet! Kilépek a fürdőből, de a meglepetéstől azonnal vissza is mennék! Jaj neeeeee!
-Helló! –vigyorog az arcomba Jared. JARED? Úristen! Ez Jared! JézusMáriaSzentJózsef! Ő JARED! Milyen magas és milyen helyes! El sem merem hinni, hogy ő az! Tudom, hogy vörös vagyok, mint a cékla, de milyen is lennék, hiszen Jared Padalecki az egyik legnagyobb kedvencem. Te jó ég! Szinte égek, érzem. Mintha az arcom 3.fokú égési sérülést szenvedett volna… Jaj, hogy nézhetek ki? Mit gondolhat rólam? Itt állok a fürdőszoba ajtajában és valószínűleg tök hülyén nézhetek ki… Jaj Istenkém milyen kínos… Muszáj nekidőlnöm az ajtónak, mert a lábam rogyadozik, s mindjárt elájulok. Ez már túl sok nekem! Csak úgy szemben találom magam Jared Padaleckivel? Mégis hogyan? Oh, a hogyan megvan… vagyis… nem! Képes és csak úgy bejön ide?
-Jól vagy? –kérdezi és felhúzza szemöldökét. Óh, így még helyesebb! Milyen jóképű! Mély levegőt veszek, aztán kifújom.
-Minden rendben? –kérdezi, én csak bólogatok. –Az jó… De egy száll fütyiben, haver? Túl korán jöttem? –mosolyog fejét ingatva. –Vegyél fel valamit, ember! –elfordul. Oh Istenem, még hátulról is szexi. A szívem úgy zakatol, hogy mindjárt kiugrik a helyéből. Nem értem mi történik velem, de az, hogy láthatom őt is… Hm… De könnyű azt mondani, hogy öltözzek fel! Tétova léptekkel indulok el… Azt sem tudom, hová… Merre is találom a cuccaimat? Jared fél szemmel követi mozdulataimat, és mosolyog a bajsza alatt, aztán nem bírja tovább.
-Mi történt veled, beszívtál? –kérdezi. –Olyan vagy, akár egy holdkóros.
-Én… én… csak… a ruháim…
-Igen?
-Kicsit… szétestem és…
-Azt látom! –jelenti ki, majd odasétál a szekrényhez, az ágyra dobja, ami éppen a kezébe kerül. –Na öltözz fel, mert már nem bírom látni a micsodádat. Mi történt veled tegnap éjjel?
-S… semmi!
-Aha. –sóhajt és elnézi, ahogy a ruhákba bújom. –Tudod így reggel nem annyira jó dolog, hogy egy farok néz vissza rád… Már bocs! Azt hiszem az éjjel túl sokat buliztál! Látszik rajtad, mintha nem is itt lennél!
-De… de itt vagyok.
-Persze. –s megveregeti vállam, olyan erősen, hogy az már fáj. De lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen erősen ütögessenek
-Na indulás! –bökdös az ajtó felé. –Már úgyis késében vagyunk.
-De… de hová?
-Hová? Dolgozni!
-Dolgozni? –nézek rá kérdőn, miközben lefelé baktatunk a lépcsőn egymás mellett. Közben pedig elnézem a házat! Milyen tágas és szép. Nincs benne semmi kihívó, vagy giccs. Egyszerű, kellemes, igazi otthon.
-Biztosan jól vagy? –kérdezi, mikor kilépünk a bejárati ajtón.
-J… jól. –bólogatok és meglátom a kocsiját a ház előtt.
-Nem tetszel nekem. –állapítja meg. –Biztos, hogy nem szívtál be?
-Nem!
-Ok! –teszi maga elé kezét. –Akkor szállj be! –int fejével, s bepattan a kormány mögé. Én tétován kerülöm meg az autót és vonakodva bár, de mellé ülök. Oh, Istenem! Jared kocsijában ülök! El sem hiszem! Most boldognak kellene lennem, de nem vagyok az! Mégis, hogy nézek ki… Vissza akarom kapni a testemet! Segítsen már valaki! A visszapillantóba nézek és meglátom Jensent. A francba! Lehajtom fejem. Jared egy pillanatra rám figyel.
-Mi a baj?
-Semmi.
-De, tudom, hogy gond van. Nem ilyen szoktál lenni. –beszél, miközben az utat figyeli. –Talán, Dan?
-N… nem…
-Akkor?
-Tényleg semmi.
-Furcsa vagy. Még sohasem láttalak ilyennek.
-Talán mert nem vagyok önmagam.
-Ezt hogy érted? –vet rám egy fél pillantást.
-Úgy ahogy mondom. Felébredsz és nem vagy önmagad.
-Túl sokat dolgoztunk, talán ez a baj.
-Nem! Tényleg ez történik velem! Én… én… nem vagyok Jensen Ackles.
-Pedig nagyon úgy festesz. –mosolyog. –Csak ma reggel kicsit furcsa vagy. Talán túl sokat ittál tegnap nem? Ki kellene józanodnod.
-Nem ittam túl sokat! Teljesen józan voltam.
-Nem úgy tűnik haver! Szerintem csak másnapos vagy.
-Nem vagyok. Figyelj, én tényleg nem vagyok Jensen!
-Pedig teljesen úgy nézel ki. –ingatja fejét. –Segítenék, de másnaposság ellen…
-Megmondtam, nem vagyok másnapos!
-Rendben… ha te mondod…
-Én nem vagyok ő!
-Ki? –kérdezi és megáll egy lámpánál.
-Jensen!
-Ez most valami játék?
-Nem! –rázom fejem. –Segítened kell nekem! Én csak felébredtem, és… és… én voltam ő! Mit csináljak? Nem értek semmit sem!
-Kezdesz megrémíteni! –kiált, s elindul, majd bekanyarodik az első mellékutcába, s leáll, félig felkanyarodva az útpadkán. Felém fordul.
-Mi a baj? –kérdezi és halványan rám mosolyog. –Biztosan van valami oka, hogy így érzel, igaz kezdem elveszíteni a fonalat.
-Te… te vagy Jared és… és én ezt el sem hiszem! –szakad fel belőlem.
-Öh… hát… igen… én vagyok. Te pedig Jensen… és…
-Nem! Én nem vagyok Jensen! Tegnap ott voltam a koncerten ahol ő is… találkoztam vele és életem eddigi legjobb élménye volt. Aztán ma reggel felkeltem, s itt vagyok! Vagyis… én vagyok ő! Érted?
-N… Nem igazán, de… nyugodj meg. Ok? –s megfogja vállam. –Mit vettél be?
-Semmit!
-Valamit mégis, mert félre beszélsz!
-Teljesen józan vagyok, csak nem értem, ami történik velem.
-Jobb lesz, ha telefonálok!
-Kinek?
-A srácoknak, hogy késünk.
-Milyen srácoknak?
-A stúdióba…
-Sohasem jártam a stúdióban! –kiáltok.
-Az is lehet, hogy inkább egy orvost hívok!
-Ne! Semmi szükség orvosra! Jól vagyok!
-De lehet, hogy az orvos segítene. Valami… valami tényleg nem stimmel veled. Ez pedig megrémít.
-Szerinted én mennyire készültem ki, amikor megláttam magam a tükörben? Kiakasztó! Vagyis nem… Imádom Jensent, de… de ez már sok!
-Csak azt mondd meg, mit vettél be!
-Megmondtam már! Semmit! Csak… csak… úgy megtörtént!
-Nem hiszem. –s övéből előveszi mobilját.
-Kit hívsz?
-Egy orvost. Talán az a baj, hogy kimerültél és félrebeszélsz.
-Nem! Ez az igazság! Ne hívj orvost! – s elveszem a mobilt kezéből.
-Ok, csak nyugodj meg. –csitít. –Akkor mondd meg, mit tegyünk? Én segítek neked.
-Köszönöm. Ezt jó hallani.
-Talán… talán menjünk át hozzám. Rendben? Ott beszélhetünk.
-De orvost nem hívsz!
-Nem!
-Ígérd meg nekem!
-Megígérem! De talán nem ártana, ha beszélnél egyel.
-Nem! –kiált.
-Jó. –sóhajt, s elindítja a kocsit. –Azért a srácoknak akkor is szólni kellene, nem gondolod? Már így is elkéstünk!
-De… -és visszaadom a telefont. –Csak egy hívás! És nem orvos!
-Nem! –sóhajt fel, s máris füléhez emeli a mobilt, én pedig búsan nézek ki az ablakon. –Szia! Én vagyok, Jared… Öh… van egy kis probléma… Nem-nem… semmi komoly… nem! –beszél a telefonba és válaszolgat a vonal másik végén lévőnek, vajon ki lehet az? Lehet, hogy Eric? Oh, Eric Kripke? WOW! –Figyelj… elmentem Jensenért, de… nem, neki sincs baja… csak… hogy mi? Persze megyünk! Csak… csak kicsit később érünk oda! Ez a dugó… Tényleg dugó van! Hatalmas dugó! Óriási! Nem… Nem hazudok! –hallgat. Ok, hazudok. –mondja és egy pillanatra rám néz. –Jensen kicsit ki van ütve! Összekaparom és megyünk! Nem… rendben van… Nem, jól van, csak… igen, azt hiszem! –bólogat. –Jó… csak adj pár órát. Ne ! Ne küldj orvost! Elintézem! Ok! Szia. –leteszi, majd felsóhajt. –Rendben, kaptunk pár órát. Akkor most szépen elmegyünk hozzám és elmondod mi a baj.
-Már elmondtam.
-Utálom, ha ilyen vagy.
-Milyen?
-Valamit nem mondasz el nekem… Bevettél…
-Megmondtam nem szívtam be és nem vagyok más napos sem. Tök józan vagyok!
-Ha te mondod… -ingatja fejét. Nem szólunk egymáshoz az úton, csak néha-néha összenézünk, én pedig megállapítom, hogy milyen szép a szeme és az arca. Istenem, Jareddel egy kocsiban! És hozzá m együnk! Csodás… lenne, ha nem Jensen testében lennék. Ami felfoghatatlan, de így van.
Felhajt a kocsifelhajtóra és kiszáll, én pedig megilletődve nézek a házra. Ez az ő háza! És most itt vagyok! Be fogok lépni vele az ajtaján. Elképzelhetetlennek tartottam ezt azelőtt.
-Jössz? –kérdezi, én lassan bólogatok. Becsukom a kocsi ajtaját magam után és utána indulok. Belépünk a házba. Sadie és Harvey, Jared kutyái, azonnal megjelennek, üdvözlik gazdájukat, farkukat csóválják, lihegnek és ugrálnak rá, de megéreznek engem és morogni kezdenek rám, ugatnak, hátra csapják fülüket és idegesen vicsorognak rám. Jared összehúzza szemöldökét.
-Hé… nyugi! –simogatja őket. –Nem ismeritek meg Jensent?
-Megmondtam, nem vagyok ő. Látod, ők rögtön tudják.
-Nem vagy normális! –ingatja fejét, a kutyák pedig egyre hangosabban ugatnak. –Ok srácok, elég már! Megsüketülök! –megfogja nyakörvüket és szépen bevezeti őket a teraszajtóhoz, elhúzza, majd finoman kitessékeli a kutyákat rajta és bezárja. Az ebek az üvegre támaszkodnak tappancsaikkal, s így ugatnak tovább.
-Valamiért ma nem vagy a kedvencük. –állapítja meg és leül a kanapéra.
-Nem gondolod, hogy ez fura?
-Nem! –rántja meg vállát.
-Ők érzik!
-Azt érzik, hogy mára kicsit bekattantál. –mosolyog.
-Nem! Tudják, hogy nem vagyok Jensen.
-Túl sok Supernaturalt nézel! –nevet.
-Szeretem a sorozatot.
-Jézusom. –suttogja. –Hosszú beszélgetés lesz. Ülj le!
-Sz… szép ez a nappali.
-Aha.
-Tágas! Oh, és medence is van? –pislantok ki az ablakon.
A teraszról pár lépcsőfok vezet a kertbe, ahol egy kékvizű medence. A nap sugarai megcsillannak a felszínen, elvakítanak.
-Kicsit hideg van a fürdéshez, de ha akarsz, nyugodtan. Ha az kijózanít téged.
-Én már elmondtam mindent.
-Nem hiszem.
-Én… én… Trish vagyok nem Jensen
-Csupán csak becsavarodtál.
-Nem! Ez az igazság.
-Trish… róla még nem hallottam. Csak azt ne mondd, hogy tegnap este felszedtél valakit!
-Nem! Dehogy. Csak értsd meg, hogy én nem vagyok Jensen… csak úgy nézek ki!
-Akkor szörnyen hasonlítasz rá. –mosolyog. –Szerintem csak kimerültél… vagy szívatni akarsz. De ez nem is olyan vicces! Tudod?
-Szerintem sem az! Ez van!
-Tudod… ez az egész kezd kissé ijesztő lenni. Úgy beszélsz, mint aki tényleg elhiszi, azt hogy…
-Mert ez a valóság!
-Talán mégis kell az az orvos!
-Nem vagyok bolond… azt hiszem.
-Pedig annak tűnsz… már ne haragudj. Kicsi skizó amiről beszélsz!
-Én csak felébredtem… és most itt vagyok, veled!
-Mi lenne, ha az elején kezdenéd? –kérdezi. –Talán találunk valami megoldást.
-Erre nincs megoldás.
-Lehet, hogy mégis.
-Felkeltem és minden rendben volt, amíg ki nem nyitottam a szemem! Tudod milyen érzés a lábad között mászkálni ezzel? -mutatok oda. –Borzalmas! Kényelmetlen és nem tudom hova tenni…
-Nekem is van, pontosan tudom.
-Csak pár órája van a lábam között, de már le akarom vágni!
-Oh… az fájni fog. –húzza száját.
-Én lány vagyok! –kiáltok. –Semmi közöm Jensenhez, mégis ebben a testben kell lennem!
-Lány? Ja igen, Trish ugye? Figyelj ez már tényleg skizó! És ha mégis te vagy Trish, Jensen nem örülne, ha levágnád a fütykösét.
-Akkor hiszel nekem?
-Dehogy hiszek! Egyszerűen megzakkantál! Kimerültél. Beszedtél valamit és félrebeszélsz! Tagadod, de tuti valami drog van a dologban. Jobb ha leülsz és nyugton maradsz. Én addig hívok egy orvost.
-Neked csak ezen jár az eszed? Orvos-orvos-orvos! Blablabla…
-Tudsz jobbat? Bármit mondok, nem jó!
-Hogy lehet az, hogy én vagyok… itt… én vagyok ő… Felkelek és amint a tükörbe néztem kétségbeestem… vagyis… Tök jó, hogy Jensen Ackles vagyok, de nem vagyok, érted?
-N… nem igazán. –rázza fejét.
-Hülyének nézel.
-Mi tagadás… Igen.
-Nem vagyok az. –s végre mellé ülök, ő pedig felém fordul.
Egyik lábát felhúzza a kanapéra. Annyira helyes… jaj nekem! Itt lehetek mellette! És ez a valóság nem pedig valami hülye álom. Muszáj hazaérnem. A mutatóujjammal az arcához érek, ő pedig hagyja, igaz kérdő a tekintete, de ki a fenét érdekel. Bőre az én bőrömön. Ez jó. Ám nem tapogathatom tovább, lefogja kezem.
-Ez most Trish? –néz a szemembe.
-I… igen… én…
-És hol van Jensen? Beszélhetek vele? –hangja nyugodt, de ettől csak mégjobban kiakadok.
-Te most valami jógadumával jössz?
-Csak próbálkozom.
-Nincs Jensen, csak én!
-Lánynak képzeled magad, ember!
-Mert az vagyok!
-Nem vagy az! Érted? NEM VAGY! Csak kimerültél. Szerintem aludj még néhány órát…
-Jól vagyok.
-Nem vagy jól. Agyadra ment ez a Trish. Gyere! –és erősen fogja meg karom. –Most szépen lefekszel pár órára.
-Nem!
-De igen! –húz magával és én hiába küszködöm, nem engedi el karom. Mire sikerülne kitépnem magam a szorításából, a hálószobájában térek magamhoz. Uramisten! Ez most komoly? Ez az ő kis szentéje? Tényleg ez az ő ágya… az ő birodalma? Óriási, hatalmas franciaágy pihe-puha párnákkal, paplannal.
-Dölj le kicsit.
-N… nem… ez… ez a te ágyad…
-Igen. –bólogat.
-De… de ez a te…
-Ok, nincs túl nagy rend… tudom. Még csak be sem ágyaztam, de siettem hozzád.
-Te itt fekszel.
-Öh… hát igen… itt… -ráncolja homlokát.
-Wow. –csúszik ki számon.
-És most te fogsz itt feküdni.
-Nem!
-De.
-Jól vagyok. –s ki akarok menni, de elállja az ajtót.
-Nem engedem meg, hogy kisétálj innen. Kikészítesz! Tudod? Fogalmam sincs mit csináljak veled. Hogyan tegyek jót! Nem lehetsz beteg! Nem szeretném, hogy teljesen elmenjen az eszed, de félek hogy valami nagyobb bajod van. Valami Trishről beszélsz… Fogalmam sincs ki lehet az, de elvette az eszed. Tuti, hogy beszedtél valamit és hülye hallucinációid vannak arról, hogy te lány vagy és nem vagy önmagad! De nagyon is te vagy! Tudom! Én nem látok mást csak a barátomat, akinek elment a józan esze! Szeretnék segíteni, csak dunsztom sincs róla, mit tehetnék! Engedd meg, hogy tegyek valamit… Szeretnéd, hogy itt maradjak veled? Maradok… Ha nem… megyek… csak feküdj le, próbálj pihenni… Kiverni a fejedből ezeket a baromságokat! Rendben? És ha nem megy hívok orvost… Ő majd rendbe tesz téged, mert féltelek ember! –kiált, én pedig nem bírom tovább, magamhoz rántom fejét és hevesen szájon csókolom őt. Nem tehettem mást. Isten bocsássa meg nekem! Még így sem, hogy amúgy egy jó erőben lévő srác vagyok… vagyis… nem vagyok… a francba, már nem tudom mi, vagy ki vagyok. Elhúzza fejét tőlem.
-M… Mit csinálsz? –s elpirul.
-Megcsókoltalak. –suttogok.
-I… ig… igen, de miért? -kérdezi zavarban.
-Szerinted… miért?
-Nem tudom. –ingatja fejét, én pedig ismét szájon csókolom és ő hagyja magát, édes ajka az enyémen. Kiélvezem minden pillanatát.
-Sz… szerinted. –súgom a szájába. –Így csókol egy srác? –keresem nyelvét.
-N… Nem tudom.
-Trish vagyok. –harapom meg édesen ajkait és az ajtónak döntöm, hiába most én vagyok az erősebb, ám ő mégis eltol magától.
-Inkább… most… jobb ha lefekszel. Jó? –és olyan gyorsan kislisszol az ajtón, hogy csak egy pislogásra van időm. Azt hiszem nagyon elrontottam ezt az egészet. Mégis Jensen csókolta meg és és nem én… vagyis én voltam csak… Most mit csináljak? Menjek utána? Tehetetlenül állok az ajtóban amikor az nyílik és Jared jelenik meg benne. Arcán zavarodottság tükröződik. Zsebébe mélyeszti kezét.
-Hiszel nekem?
-Nem. –rázza fejét. –Feküdj le és pihenj! Tudod… képtelen vagyok már eldönteni, hogy most szórakozol velem vagy tényleg elment az eszed.
-Nem szórakozom. És teljesen normális vagyok.
-De megcsókoltál!
-Igen… meg.
-Szerinted ez normális?
-Hagytad magad.
-Mert lemerevedtem attól, amit teszel.
-Én tényleg…
-Feküdj le! –parancsol rám.
-Ok, csak nyugi. –lerúgom a cipőmet és leülök az ágyra. Szemével int, hogy terüljek is el rajta, ne csak üldögéljek így hát lehajtom fejem a párnára, s magamba szívom illatát. Hm… ez az ő illata! Oh Istenem! Csókolóztam Jared Padaleckivel! Ha ezt elmesélem majd a barátaimnak, kitérnek a hitükből! De… hogy meséljem el nekik, amikor Jensen vagyok? Vagy mi a szösz?! Egyáltalán hol vagyok most… vagyis a testem hol lehet? Otthon! Biztosan otthon! Haza kell mennem!
-Eszembe jutott valami. –mondom. –Hazamegyek!
-Nem mész sehová. –leül az ágy szélére. -Itt maradsz.
-Ha én nem vagyok Jensen akkor Trish… vagyis én…
-Nem tudom mit próbáltál ki, de totálisan tönkre tett téged. Ha látnád magad… Borzasztóan festesz. Nem akarom elhinni azt amit az előbb tettél… De elkönyvelem annak, hogy kicsit kiakadtál.
-Jól vagyok.
-Próbálj aludni.
-Nem vagyok álmos.
-Kérlek! Csak csukd be a szemed. –mondja én pedig engedelmeskedem és behunyom szemem, de képtelen vagyok csukva tartani. Kinyitom, s egyből felülök. Sötét van. Hé! Mi ez az egész? Az előbb még világos volt. Teljes a csend. Mi történik? Az előbb még Jared ült az ágy szélén, de most nincs itt senki. Én csak egy pillanatra hunytam be a szemem. Kezdjek pánikolni, vagy inkább várjam mi lesz? Talán meg sem kellene lepődnöm, ahogy a nap indult… Lehet, hogy csak álmodom? De ilyen gyorsan? Nem is voltam álmos! Felállok… vajon hol lehetek? Hunyorogva próbálok bármit is kivenni a szobából. Furcsa, mert úgy érzem, ismerem… Különös… Mintha… nem ez teljességgel lehetetlen! De… mégis… mintha otthon lennék! Igen! Ismerem a helyet! Otthon vagyok! Elindulok és ott ahol a fürdőszobának kell lennie, meg is találom. Hát otthon vagyok? Oh, már nem is tudom, hogy mit higgyek… felkapcsolom a villanyt és azonnal a tükörbe nézek, nem tudom örüljek-e vagy sírjak… én vagyok… Én Trish! Azonnal mellemhez kapok. Igen! Itt vannak a melleim, megvan mind a kettő! És… óh igen a lábam között sem találom ami nem odavaló. De… hogy történhetett ez? Álmodtam volna az egészet? Pedig olyan valóságos volt. Az az igazság, hogy kezdtem jól érezni magam, mint Jensen Ackles. Kár… álom volt az egész. Felsóhajtok. Egy egészen furcsa és érdekes álom. Kíváncsi lettem volna, mi történik velünk Jareddel. Meddig bírta volna ki, hogy ne hívjon valakit az elmegyógyintézetből. Elmosolyodom. Édes egy srác lehet. És a csókja olyan igazi volt. Még most is érzem a számon. Hát… Úgy látszik ennyi maradt nekem. Holnap reggel felkelek és az is lehet, hogy semmire sem fogok emlékezni… Nem. Ez az álom akkor is emlék marad… Oh, hogy próbáltam győzködni magam, hogy álmodom… és nem hittem el… aztán a végén kiderül, hogy mégis az volt. Ennyi… Leoltom a villanyt, aztán visszabújok az ágyba.
-Merre jártál? –simul hozzál hirtelen egy izmos test. Jaj ne… Mi ez az egész már megint? Rémülten kapcsolom fel az olvasólámpát és Jensen figyel rám hunyorogva. A FENÉBE!
-Trish? Minden rendben? –kérdezi, aztán gyengéden hátra hajt és nyakamba csókol. –Oltsd le a lámpát, megvakít. –suttogja, s kicsavarja a kapcsolót a kezemből, majd leoltja. Azt hiszem kezdek pánikolni… SEGÍTSÉG! Ám a gyengéd csókok érdekes mód megnyugtatnak, s egészen elbágyadok tőlük. Jensen pedig mellemre hajtja fejét és tovább alszik. A képek pedig derengeni kezdenek. A koncert… a buli… mégis több volt az a koktél… sőt… sokkal több… azt hiszem felszedtem a fickót… Igen, már emlékszem… Jensen az enyém lett az éjszaka, s minden más, csak álom volt, egy őrült álom egy vad éjszaka után. Hát így ért véget életem első aftershow-partyja.
THE END
-Ébredj! –suttog egy hang. Mi az? Talán megint elaludtam és álmodom? Egyáltalán nem ismerős… Vagyis… hallottam már valahol, de mégis ismeretlen. Ha álmodok, akkor hagyjon békén. Álmomban sem szeretnék felébredni, de… mi van, ha ébren vagyok és valóság ez az egész? Áh, kizárt. Egyedül élek. Ki a fene keltegetne? Főleg nem szombat reggel… Senkit sem hoztam fel magamhoz… Emlékeznék, nem ittam annyit. Tudom, hol a határ. Igaz az este legördült néhány koktél, de kellett, mert…
-Ébresztő. Már így is késésben vagy. –szólal meg ismét a hang, majd érintést érzek homlokomon. Érintés… Képzelődöm. Ez valami fura álom. Előfordult már, hogy az álmaim olyan valóságosak voltak, hogy hittem bennük, de szerintem ez mással is megtörtént már. Hagyjon mindenki békén! Nem lehet igaz, hogy az álmom közepén jön valaki, és ébresztget. Micsoda hülyeség!
-Kávét is csináltam. –súgja a hang a fülembe. Akkor ezt az illatot érzem? Biztosan. De tessék engem békén hagyni, tünés a fejemből!
-Ne csináld! Elkésel! Nekem is dolgom van, nem érek rá téged ébresztgetni. –simogatás az arcomon. Most már elég volt!
-Hm… -nyögöm ki. Oh, így berekedtem volna? Igaz, tegnap kiénekeltem a tüdőm. De azért ez még egy álomban is rosszul hangzott… vagy… mi van ha ébren vagyok? Ki az aki ébresztget és mi a francot keres a házamban? Végiggondolva… Nagyon is ébren vagyok. Érzem a levegőt bőrömön, és a nap sugarait is, amiktől a takaró alá bújtam, érzem az illatokat is, amik nem az én házamba valók. Mi folyik itt? Hirtelen felülök, kinyitom szemem és egy meleg barna szempárral találom szembe magam. Az nem lehet! Amit látok, az képtelenség, teljességgel lehetetlen. Mégiscsak egy álom, mi más lehetne? Baromság az egész! Tegnap mégis túl sokat ittam! Behunyom szemem, aztán mégis kinyitom, de a látvány semmit sem változott. Egy kedves, mosolygó arc… egy arc… amit nem is láthatok… nem is ismerem… mit keres nálam? Miért főz kávét, és miért kelteget engem egyáltalán ilyen édesen? De… várjunk csak… A francba! Ez nem az én szobám! Körbejáratom szemem. Hol a fenében vagyok? Hogy kerültem ide? Az ismerős-ismeretlen csak rám mosolyog szüntelen fejét ingatva.
-Most már kellj fel és ne vágj ilyen rémült arcot! Tudom, nem könnyű, de vár a munka. Ma a szokottnál is nehezebben ébredsz!
-Én? –kérdezek vissza, de szám elé kapom kezem. Ez… ez nem az én hangom! Állj! Most vagy egy rémálom kellős közepén vagyok, vagy ennyire berekedtem, vagy… Nincs vagy! Ez a legnagyobb őrültség ami történik velem!
-Lent vár a kávé! Siess!
-De… de… -dadogok, s megint a szám elé teszem kezem!
Áh, ez szúr! Súr az arcom! Na most már elég legyen ebből! Ez az utolsó! Behunyom szemem, mély levegő, és ha kinyitom, otthon leszek a saját kis kuckómban és vége lesz ennek az egésznek. OK… akkor most nagyon lassan kinyitom. Előbb csak az egyiket, aztán… a fenébe… Még mindig itt vagyok! Ebben a teljesen ismeretlen hálószobában… Rendben. Csak nyugi, ez valami bődületesen nagy félreértés lehet! Mi más? Először is. Ez nem az én házam, másodszor az a… az a lány… nem lehet az a lány, akire gondolok, hogy gondolok… ez már magában baromság! Harmadszor pedig… NEM SZÚRT AZ ARCOM SOHASEM! Csak nyugalom. Mély levegő, csak semmi pánik! Ez egy ilyen érdekes és fura helyzet, de megoldom. Eddig mindent megoldottam, most is ezt teszem. Ok… most kinyújtom szépen a kezeimet… A francba! Ezek nem az én kezeim! Hová tűntek az én ujjaim és mióta szőrös a karom? Ez az egész nem lehet más, csak valami rossz vicc, ami túl jól sikerült! Már ébren vagyok, tényleg nem álmodom, tehát nem lehet arra fogni, hogy éppen egy hülye álom kellős közepén járok. Megmozgatom az ujjaimat és ezek a „nem enyém ujjaim” mozognak. Hm… Ez egyre kétségbe ejtőbb! Mi történik velem? Még mindig nincs veszve semmi. Nagyon lassan a mellemhez nyúlok és… Oh, te jó ég! Hol a mellem? Ki vette el a mellem? Lenézek és nincs sehol! Egy férfi mellkast látok, két kis mellbimbóval, és sehol sincsenek a melleim! Hé! Ez már felettébb nem poénos, sőt aggasztó! Tapogatom magam, de csak a „sík” valóságot érzem. Nincs mellem… És ha ez így van, akkor… felrántom a takarót! Öh… ez… ez… Mi a… Nem, nem, nem… Azonnal le is engedem és érzem, hogy ég az arcom. Ez egy… egy… Na ne! A lábam közt nem lehet egy… Segítség! Mi történik velem? Én csak lefeküdtem aludni, aztán így ébredek? Ez valami félreértés! Én lány vagyok! De a lábam között egy… „izé” éktelenkedik! Eltűntek a melleim, lapos vagyok mint egy deszka. Mi lenne, ha mégegyszer a takaró alá kukkantanék? Csak nyugalom. Mély levegő. Semmi gond. Lassan felemelem… És még mindig ott figyel. Hm… elég… érdekes. Nem is olyan rossz. Hogy mi? Tényleg azon gondolkozom, hogy ami a lábam között van, és nem lehet az enyém, „nem is olyan rossz”? Na most jött el az a pillanat, hogy segítség kell! Orvost! Azonnal! Valami nagy baj van velem! Kinőtt egy éjszaka alatt! De… csak mert… ha már itt van… Mi lenne, ha hozzáérnék? Ne! Nem fogom meg más micsodáját! Vagyis… most lehet, hogy az enyém? Megzavarodtam! Abban nincs semmi rossz, ha hozzáérek. „Nem az én ujjaimmal” odanyúlok! Áh! Érzem! Ez volnék én? Mibe keveredtem? Mit osztogattak a tegnapi koncerten? Én csak koktéloztam! Mit kevertek bele? Oh, elég volt! Nem fogdosom! Ez olyan kínos! Ég az arcom így is. Csak van egy kisebb probléma… pisilni kell! Na én ezzel a dologgal biztosan nem! Teljesen kizárt! Felsóhajtok és nagy nehezen felkelek az ágyból. Lenézek és látom a teljesen csupasz valóságot. Szőrös láb, egy izé a lábam között ami zavar, mert nem szoktam hozzá, hogy lógjon ott elől valami, lapos, elég izmos has, és nincs mellem. Az arcom meg… szúr. Muszáj a tükörbe néznem, tudnom kell mi folyik itt. Elindulok az ággyal szembeni ajtó felé. Talán ez a fürdőszoba. De nem nyert. Világos, tágas folyosó. Hoppá! Ez a kijárat. Ok… Bezárom az ajtót és nekidőlök. Hol lehet a fürdőszoba? Még egy ajtó az öltözködő asztal mellett. Milyen jól néz ki. Hatalmas tükör… tükör! Ez kell nekem! Odasétálok behunyt szemmel, majd erőt veszek magamon, hogy kinyissam. Ha sikítok az csak azért lesz, mert segítség kell! Hogy nézhetek ki szőrös arccal és miért himbálózik az a micsoda a lábam között minden egyes lépésemnél? Jó, de ez most mellékes. Tudnom kell, hogy… Kinyitom a szemem.
-Ááááááá! –kiáltok rémülten és egészen addig hátrálok, amíg le nem csüccsenek az ágyra. Szívem olyan hevesen ver, mint egy maratoni futóé. Levegőt is alig kapok. Akit láttam, hogy láttam a tükörben, az lehetetlen, elfogadhatatlan. Nincs itt valami vetítő, nem onnan a kép? Körbevizslatom szemem. Nincs itt semmi. Úristen! Megtapogatom arcom. Igen… Van két szemem, meg orrom, meg szám… Na mégegyszer… Felállok és ismét a tükör elé lépek, és amit látok, az döbbenet. Kínos mosolyra húzom a szám és a tükörképem is ezt teszi. Összehúzom szemöldököm és a tükörben is ezt teszem… vagyis nem én teszem, mert nem lehetek az a valaki, aki a tükörből rám figyel. Felemelem kezem, ő is felemeli. Elszórakoznék itt órákat, de semmi sem változna meg. Döbbenten fordulok el és kezembe temetem arcom… vagyis ez nem az én arcom, de máshogy nem tudom nevezni. Most mi a fenét csináljak? És pisilnem is kell! Nem fogom meg többet… És nem állhatok itt pucéran egész nap! Ott egy gatya az ágy előtti kis kanapén. Ez megfelelő. Magamra húzom. Így már jobb. De… nem tudom megállni, hogy ne nézzek a tükörbe ismét… Látom amit látok, csak nem fogom fel, hogy igaz. Közelebb lépek, megfogom az arcom, a karom… Érzem és látom, hogy megteszem. Segítség!
-Most már gyere! Elkésel! –ront be ismeretlen ismerős… Most már kezdem kapizsgálni mit keres itt… De hogy én hogyan kerültem ide, így, arról fogalmam sincs.
-Jensen, elég már! Elkésel! –ingatja fejét. Oh, igen, ezt nem akartam hallani… hogy így hív! De én nem vagyok ő! Én Trish vagyok! Csak egy lány! És igen, szeretem a srácot, imádom az alakításait, de ez már meredek! Semmi közöm hozzá! Tegnap ugyan láttam… ott volt a koncerten ő is… Na várjunk, ha én itt vagyok… vagyis nem vagyok itt… szóval a testem nem az enyém… akkor most ő? Ez képtelenség! Mindjárt becsavarodom! Sőt már be is csavarodtam!
-Nem tetszel nekem, valami baj van? –kérdezi Danneel, mert ő az… a lány, akivel Jensen jár, vagyis járok…. Illetve… én nem vagyok leszbikus! Közelebb lép és megsimogatja az arcomat.
-Tegnap túl sokáig voltunk a klubban, tudom, de muszáj indulni. –és megcsókolja a szám. Mi? Uh, ne! Elég legyen! Mondtam, hogy nem vagyok meleg! Elhúzom tőle fejem.
-Mi az? –kérdezi, de én csak pislogok rá. Oh, jobb ha nem tudod. Semmi közöm ehhez az egészhez és mégis itt vagyok. Én csak szeretnék hazamenni! A saját kis házamba, a saját ágyamba, a saját testembe! Ok, szép és jó, hogy Jensen Ackles vagyok… vagyis dehogy vagyok… már összekeveredtem… szóval jó, hogy itt vagyok, de nem lehetne, hogy most vége legyen ennek a hajmeresztő és bizarr dolognak? Szeretnék melleket, meg szőrtelen lábat és nem akarom, hogy az a valami ott ficegjen, ahol nem kéne, zavar!
-Hát jól van, ha nem mondasz semmit… én megyek. Nekem is nehéz napom lesz. Majd este találkozunk. –s fejét ingatva lép ki a hálószobából, én pedig egyedül maradok Jensennel, vagyis magammal… mi van? Ez már túl magas még nekem is. Ismét a tükörbe nézek. Utálom ezt! Pisilni kell! Nincs más megoldás… Bemegyek a fürdőszobába… ott a WC… Hm… Ok… Mi lenne, ha úgy tennék, ahogy szoktam? Én nem vagyok hajlandó Jensen Ackles micsodáját mégegyszer megfogni! Kizárt! Na jó… ha ez egy másik szituáció lenne… akkor talán… esetleg! Tegnap este olyan jól nézett ki! Még egy aláírást is kaptam! A kezem is megfogta… Életem egyik legboldogabb napja volt… Erre most… én vagyok ő… vagyis én nem vagyok ő! Mit csinál egy Jensen Ackles? Fogalmam sincs! Nem akarok Jensen lenni! Megőrültem! Hallucinálok! Pedig… szín józan vagyok! Azt hiszem… Ott a WC… Akkor… jobb ha úgy teszek, ahogy szoktam! Leülök… Hát… így ez… ez nagyon nem jó! Egyáltalán nem egyszerű! De kell! Nagyon kell már! Inkább engedek a természetnek, és… ah, végre… már jobb, de ez a WC-n ülős dolog, ami eddig bejött, most nem igazán volt jó. Sőt… De üldögélek itt még egy kicsit… vagy… zuhanyozzak le? Nem rossz ötlet. Sőt! Kiváló gondolat. Miért is ne tenném? Csak… akkor… a testemet kell simogatnom! Nem! Az övét nem! Vagyis így nem! A megoldás egy szivacs! Remek! A zuhanyfülkébe állok. Melyik tusfürdőt válasszam? Szagolgatok egy kicsit és az egyik nagyon finom illatú. Jó lesz! Rózsaszín szivacs a kézbe , tusfürdő a másikban… Hát akkor… rajta. Oda sem nézek és nagyon gyors vagyok! Máris keresem a törölközőt… de hol a fenében van? Ez a pasi nem használ? Hol van? Mi az, hogy nincs? Üres a tartó, üres a polc! A fenébe! Csap alatt szennyes tartó. Nem érdekel, ha ott rajtőzik, kiveszem és magam köré tekerem. Itt sincs… Ez az ember nem törölközik… vagy… nem mosdik? Hol lehet? Felsóhajtok, a tükörben pedig meglátom magam… vagyis nem magam… Jensen néz vissza rám. Helyes, jóképű… ah… de most ki a fenét érdekel, ha valami megmagyarázhatatlan ok nélkül én vagyok ő! Lefelé pedig már nem is merek bámulni, mert ott lifeg az az izé… Jensen micsodája… De most mit csináljak? Álljak ki a napra és szárítsam meg magam? Az is lehet, hogy máshol kellene keresnem azt a fránya törölközőt. Ám olyan sokáig foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hogy időközben már meg is száradtam, csak a hajam nedves még. Megborzolom, az apró rövid hajszálakat… Hm… milyen puhák… Szeretem, ha egy srác haja ilyen… De álljunk csak meg, most Jensenről van szó! Vagyis rólam… illetve nem rólam… Mi van? Inkább hagyjuk ezt az egészet! Kilépek a fürdőből, de a meglepetéstől azonnal vissza is mennék! Jaj neeeeee!
-Helló! –vigyorog az arcomba Jared. JARED? Úristen! Ez Jared! JézusMáriaSzentJózsef! Ő JARED! Milyen magas és milyen helyes! El sem merem hinni, hogy ő az! Tudom, hogy vörös vagyok, mint a cékla, de milyen is lennék, hiszen Jared Padalecki az egyik legnagyobb kedvencem. Te jó ég! Szinte égek, érzem. Mintha az arcom 3.fokú égési sérülést szenvedett volna… Jaj, hogy nézhetek ki? Mit gondolhat rólam? Itt állok a fürdőszoba ajtajában és valószínűleg tök hülyén nézhetek ki… Jaj Istenkém milyen kínos… Muszáj nekidőlnöm az ajtónak, mert a lábam rogyadozik, s mindjárt elájulok. Ez már túl sok nekem! Csak úgy szemben találom magam Jared Padaleckivel? Mégis hogyan? Oh, a hogyan megvan… vagyis… nem! Képes és csak úgy bejön ide?
-Jól vagy? –kérdezi és felhúzza szemöldökét. Óh, így még helyesebb! Milyen jóképű! Mély levegőt veszek, aztán kifújom.
-Minden rendben? –kérdezi, én csak bólogatok. –Az jó… De egy száll fütyiben, haver? Túl korán jöttem? –mosolyog fejét ingatva. –Vegyél fel valamit, ember! –elfordul. Oh Istenem, még hátulról is szexi. A szívem úgy zakatol, hogy mindjárt kiugrik a helyéből. Nem értem mi történik velem, de az, hogy láthatom őt is… Hm… De könnyű azt mondani, hogy öltözzek fel! Tétova léptekkel indulok el… Azt sem tudom, hová… Merre is találom a cuccaimat? Jared fél szemmel követi mozdulataimat, és mosolyog a bajsza alatt, aztán nem bírja tovább.
-Mi történt veled, beszívtál? –kérdezi. –Olyan vagy, akár egy holdkóros.
-Én… én… csak… a ruháim…
-Igen?
-Kicsit… szétestem és…
-Azt látom! –jelenti ki, majd odasétál a szekrényhez, az ágyra dobja, ami éppen a kezébe kerül. –Na öltözz fel, mert már nem bírom látni a micsodádat. Mi történt veled tegnap éjjel?
-S… semmi!
-Aha. –sóhajt és elnézi, ahogy a ruhákba bújom. –Tudod így reggel nem annyira jó dolog, hogy egy farok néz vissza rád… Már bocs! Azt hiszem az éjjel túl sokat buliztál! Látszik rajtad, mintha nem is itt lennél!
-De… de itt vagyok.
-Persze. –s megveregeti vállam, olyan erősen, hogy az már fáj. De lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen erősen ütögessenek
-Na indulás! –bökdös az ajtó felé. –Már úgyis késében vagyunk.
-De… de hová?
-Hová? Dolgozni!
-Dolgozni? –nézek rá kérdőn, miközben lefelé baktatunk a lépcsőn egymás mellett. Közben pedig elnézem a házat! Milyen tágas és szép. Nincs benne semmi kihívó, vagy giccs. Egyszerű, kellemes, igazi otthon.
-Biztosan jól vagy? –kérdezi, mikor kilépünk a bejárati ajtón.
-J… jól. –bólogatok és meglátom a kocsiját a ház előtt.
-Nem tetszel nekem. –állapítja meg. –Biztos, hogy nem szívtál be?
-Nem!
-Ok! –teszi maga elé kezét. –Akkor szállj be! –int fejével, s bepattan a kormány mögé. Én tétován kerülöm meg az autót és vonakodva bár, de mellé ülök. Oh, Istenem! Jared kocsijában ülök! El sem hiszem! Most boldognak kellene lennem, de nem vagyok az! Mégis, hogy nézek ki… Vissza akarom kapni a testemet! Segítsen már valaki! A visszapillantóba nézek és meglátom Jensent. A francba! Lehajtom fejem. Jared egy pillanatra rám figyel.
-Mi a baj?
-Semmi.
-De, tudom, hogy gond van. Nem ilyen szoktál lenni. –beszél, miközben az utat figyeli. –Talán, Dan?
-N… nem…
-Akkor?
-Tényleg semmi.
-Furcsa vagy. Még sohasem láttalak ilyennek.
-Talán mert nem vagyok önmagam.
-Ezt hogy érted? –vet rám egy fél pillantást.
-Úgy ahogy mondom. Felébredsz és nem vagy önmagad.
-Túl sokat dolgoztunk, talán ez a baj.
-Nem! Tényleg ez történik velem! Én… én… nem vagyok Jensen Ackles.
-Pedig nagyon úgy festesz. –mosolyog. –Csak ma reggel kicsit furcsa vagy. Talán túl sokat ittál tegnap nem? Ki kellene józanodnod.
-Nem ittam túl sokat! Teljesen józan voltam.
-Nem úgy tűnik haver! Szerintem csak másnapos vagy.
-Nem vagyok. Figyelj, én tényleg nem vagyok Jensen!
-Pedig teljesen úgy nézel ki. –ingatja fejét. –Segítenék, de másnaposság ellen…
-Megmondtam, nem vagyok másnapos!
-Rendben… ha te mondod…
-Én nem vagyok ő!
-Ki? –kérdezi és megáll egy lámpánál.
-Jensen!
-Ez most valami játék?
-Nem! –rázom fejem. –Segítened kell nekem! Én csak felébredtem, és… és… én voltam ő! Mit csináljak? Nem értek semmit sem!
-Kezdesz megrémíteni! –kiált, s elindul, majd bekanyarodik az első mellékutcába, s leáll, félig felkanyarodva az útpadkán. Felém fordul.
-Mi a baj? –kérdezi és halványan rám mosolyog. –Biztosan van valami oka, hogy így érzel, igaz kezdem elveszíteni a fonalat.
-Te… te vagy Jared és… és én ezt el sem hiszem! –szakad fel belőlem.
-Öh… hát… igen… én vagyok. Te pedig Jensen… és…
-Nem! Én nem vagyok Jensen! Tegnap ott voltam a koncerten ahol ő is… találkoztam vele és életem eddigi legjobb élménye volt. Aztán ma reggel felkeltem, s itt vagyok! Vagyis… én vagyok ő! Érted?
-N… Nem igazán, de… nyugodj meg. Ok? –s megfogja vállam. –Mit vettél be?
-Semmit!
-Valamit mégis, mert félre beszélsz!
-Teljesen józan vagyok, csak nem értem, ami történik velem.
-Jobb lesz, ha telefonálok!
-Kinek?
-A srácoknak, hogy késünk.
-Milyen srácoknak?
-A stúdióba…
-Sohasem jártam a stúdióban! –kiáltok.
-Az is lehet, hogy inkább egy orvost hívok!
-Ne! Semmi szükség orvosra! Jól vagyok!
-De lehet, hogy az orvos segítene. Valami… valami tényleg nem stimmel veled. Ez pedig megrémít.
-Szerinted én mennyire készültem ki, amikor megláttam magam a tükörben? Kiakasztó! Vagyis nem… Imádom Jensent, de… de ez már sok!
-Csak azt mondd meg, mit vettél be!
-Megmondtam már! Semmit! Csak… csak… úgy megtörtént!
-Nem hiszem. –s övéből előveszi mobilját.
-Kit hívsz?
-Egy orvost. Talán az a baj, hogy kimerültél és félrebeszélsz.
-Nem! Ez az igazság! Ne hívj orvost! – s elveszem a mobilt kezéből.
-Ok, csak nyugodj meg. –csitít. –Akkor mondd meg, mit tegyünk? Én segítek neked.
-Köszönöm. Ezt jó hallani.
-Talán… talán menjünk át hozzám. Rendben? Ott beszélhetünk.
-De orvost nem hívsz!
-Nem!
-Ígérd meg nekem!
-Megígérem! De talán nem ártana, ha beszélnél egyel.
-Nem! –kiált.
-Jó. –sóhajt, s elindítja a kocsit. –Azért a srácoknak akkor is szólni kellene, nem gondolod? Már így is elkéstünk!
-De… -és visszaadom a telefont. –Csak egy hívás! És nem orvos!
-Nem! –sóhajt fel, s máris füléhez emeli a mobilt, én pedig búsan nézek ki az ablakon. –Szia! Én vagyok, Jared… Öh… van egy kis probléma… Nem-nem… semmi komoly… nem! –beszél a telefonba és válaszolgat a vonal másik végén lévőnek, vajon ki lehet az? Lehet, hogy Eric? Oh, Eric Kripke? WOW! –Figyelj… elmentem Jensenért, de… nem, neki sincs baja… csak… hogy mi? Persze megyünk! Csak… csak kicsit később érünk oda! Ez a dugó… Tényleg dugó van! Hatalmas dugó! Óriási! Nem… Nem hazudok! –hallgat. Ok, hazudok. –mondja és egy pillanatra rám néz. –Jensen kicsit ki van ütve! Összekaparom és megyünk! Nem… rendben van… Nem, jól van, csak… igen, azt hiszem! –bólogat. –Jó… csak adj pár órát. Ne ! Ne küldj orvost! Elintézem! Ok! Szia. –leteszi, majd felsóhajt. –Rendben, kaptunk pár órát. Akkor most szépen elmegyünk hozzám és elmondod mi a baj.
-Már elmondtam.
-Utálom, ha ilyen vagy.
-Milyen?
-Valamit nem mondasz el nekem… Bevettél…
-Megmondtam nem szívtam be és nem vagyok más napos sem. Tök józan vagyok!
-Ha te mondod… -ingatja fejét. Nem szólunk egymáshoz az úton, csak néha-néha összenézünk, én pedig megállapítom, hogy milyen szép a szeme és az arca. Istenem, Jareddel egy kocsiban! És hozzá m együnk! Csodás… lenne, ha nem Jensen testében lennék. Ami felfoghatatlan, de így van.
Felhajt a kocsifelhajtóra és kiszáll, én pedig megilletődve nézek a házra. Ez az ő háza! És most itt vagyok! Be fogok lépni vele az ajtaján. Elképzelhetetlennek tartottam ezt azelőtt.
-Jössz? –kérdezi, én lassan bólogatok. Becsukom a kocsi ajtaját magam után és utána indulok. Belépünk a házba. Sadie és Harvey, Jared kutyái, azonnal megjelennek, üdvözlik gazdájukat, farkukat csóválják, lihegnek és ugrálnak rá, de megéreznek engem és morogni kezdenek rám, ugatnak, hátra csapják fülüket és idegesen vicsorognak rám. Jared összehúzza szemöldökét.
-Hé… nyugi! –simogatja őket. –Nem ismeritek meg Jensent?
-Megmondtam, nem vagyok ő. Látod, ők rögtön tudják.
-Nem vagy normális! –ingatja fejét, a kutyák pedig egyre hangosabban ugatnak. –Ok srácok, elég már! Megsüketülök! –megfogja nyakörvüket és szépen bevezeti őket a teraszajtóhoz, elhúzza, majd finoman kitessékeli a kutyákat rajta és bezárja. Az ebek az üvegre támaszkodnak tappancsaikkal, s így ugatnak tovább.
-Valamiért ma nem vagy a kedvencük. –állapítja meg és leül a kanapéra.
-Nem gondolod, hogy ez fura?
-Nem! –rántja meg vállát.
-Ők érzik!
-Azt érzik, hogy mára kicsit bekattantál. –mosolyog.
-Nem! Tudják, hogy nem vagyok Jensen.
-Túl sok Supernaturalt nézel! –nevet.
-Szeretem a sorozatot.
-Jézusom. –suttogja. –Hosszú beszélgetés lesz. Ülj le!
-Sz… szép ez a nappali.
-Aha.
-Tágas! Oh, és medence is van? –pislantok ki az ablakon.
A teraszról pár lépcsőfok vezet a kertbe, ahol egy kékvizű medence. A nap sugarai megcsillannak a felszínen, elvakítanak.
-Kicsit hideg van a fürdéshez, de ha akarsz, nyugodtan. Ha az kijózanít téged.
-Én már elmondtam mindent.
-Nem hiszem.
-Én… én… Trish vagyok nem Jensen
-Csupán csak becsavarodtál.
-Nem! Ez az igazság.
-Trish… róla még nem hallottam. Csak azt ne mondd, hogy tegnap este felszedtél valakit!
-Nem! Dehogy. Csak értsd meg, hogy én nem vagyok Jensen… csak úgy nézek ki!
-Akkor szörnyen hasonlítasz rá. –mosolyog. –Szerintem csak kimerültél… vagy szívatni akarsz. De ez nem is olyan vicces! Tudod?
-Szerintem sem az! Ez van!
-Tudod… ez az egész kezd kissé ijesztő lenni. Úgy beszélsz, mint aki tényleg elhiszi, azt hogy…
-Mert ez a valóság!
-Talán mégis kell az az orvos!
-Nem vagyok bolond… azt hiszem.
-Pedig annak tűnsz… már ne haragudj. Kicsi skizó amiről beszélsz!
-Én csak felébredtem… és most itt vagyok, veled!
-Mi lenne, ha az elején kezdenéd? –kérdezi. –Talán találunk valami megoldást.
-Erre nincs megoldás.
-Lehet, hogy mégis.
-Felkeltem és minden rendben volt, amíg ki nem nyitottam a szemem! Tudod milyen érzés a lábad között mászkálni ezzel? -mutatok oda. –Borzalmas! Kényelmetlen és nem tudom hova tenni…
-Nekem is van, pontosan tudom.
-Csak pár órája van a lábam között, de már le akarom vágni!
-Oh… az fájni fog. –húzza száját.
-Én lány vagyok! –kiáltok. –Semmi közöm Jensenhez, mégis ebben a testben kell lennem!
-Lány? Ja igen, Trish ugye? Figyelj ez már tényleg skizó! És ha mégis te vagy Trish, Jensen nem örülne, ha levágnád a fütykösét.
-Akkor hiszel nekem?
-Dehogy hiszek! Egyszerűen megzakkantál! Kimerültél. Beszedtél valamit és félrebeszélsz! Tagadod, de tuti valami drog van a dologban. Jobb ha leülsz és nyugton maradsz. Én addig hívok egy orvost.
-Neked csak ezen jár az eszed? Orvos-orvos-orvos! Blablabla…
-Tudsz jobbat? Bármit mondok, nem jó!
-Hogy lehet az, hogy én vagyok… itt… én vagyok ő… Felkelek és amint a tükörbe néztem kétségbeestem… vagyis… Tök jó, hogy Jensen Ackles vagyok, de nem vagyok, érted?
-N… nem igazán. –rázza fejét.
-Hülyének nézel.
-Mi tagadás… Igen.
-Nem vagyok az. –s végre mellé ülök, ő pedig felém fordul.
Egyik lábát felhúzza a kanapéra. Annyira helyes… jaj nekem! Itt lehetek mellette! És ez a valóság nem pedig valami hülye álom. Muszáj hazaérnem. A mutatóujjammal az arcához érek, ő pedig hagyja, igaz kérdő a tekintete, de ki a fenét érdekel. Bőre az én bőrömön. Ez jó. Ám nem tapogathatom tovább, lefogja kezem.
-Ez most Trish? –néz a szemembe.
-I… igen… én…
-És hol van Jensen? Beszélhetek vele? –hangja nyugodt, de ettől csak mégjobban kiakadok.
-Te most valami jógadumával jössz?
-Csak próbálkozom.
-Nincs Jensen, csak én!
-Lánynak képzeled magad, ember!
-Mert az vagyok!
-Nem vagy az! Érted? NEM VAGY! Csak kimerültél. Szerintem aludj még néhány órát…
-Jól vagyok.
-Nem vagy jól. Agyadra ment ez a Trish. Gyere! –és erősen fogja meg karom. –Most szépen lefekszel pár órára.
-Nem!
-De igen! –húz magával és én hiába küszködöm, nem engedi el karom. Mire sikerülne kitépnem magam a szorításából, a hálószobájában térek magamhoz. Uramisten! Ez most komoly? Ez az ő kis szentéje? Tényleg ez az ő ágya… az ő birodalma? Óriási, hatalmas franciaágy pihe-puha párnákkal, paplannal.
-Dölj le kicsit.
-N… nem… ez… ez a te ágyad…
-Igen. –bólogat.
-De… de ez a te…
-Ok, nincs túl nagy rend… tudom. Még csak be sem ágyaztam, de siettem hozzád.
-Te itt fekszel.
-Öh… hát igen… itt… -ráncolja homlokát.
-Wow. –csúszik ki számon.
-És most te fogsz itt feküdni.
-Nem!
-De.
-Jól vagyok. –s ki akarok menni, de elállja az ajtót.
-Nem engedem meg, hogy kisétálj innen. Kikészítesz! Tudod? Fogalmam sincs mit csináljak veled. Hogyan tegyek jót! Nem lehetsz beteg! Nem szeretném, hogy teljesen elmenjen az eszed, de félek hogy valami nagyobb bajod van. Valami Trishről beszélsz… Fogalmam sincs ki lehet az, de elvette az eszed. Tuti, hogy beszedtél valamit és hülye hallucinációid vannak arról, hogy te lány vagy és nem vagy önmagad! De nagyon is te vagy! Tudom! Én nem látok mást csak a barátomat, akinek elment a józan esze! Szeretnék segíteni, csak dunsztom sincs róla, mit tehetnék! Engedd meg, hogy tegyek valamit… Szeretnéd, hogy itt maradjak veled? Maradok… Ha nem… megyek… csak feküdj le, próbálj pihenni… Kiverni a fejedből ezeket a baromságokat! Rendben? És ha nem megy hívok orvost… Ő majd rendbe tesz téged, mert féltelek ember! –kiált, én pedig nem bírom tovább, magamhoz rántom fejét és hevesen szájon csókolom őt. Nem tehettem mást. Isten bocsássa meg nekem! Még így sem, hogy amúgy egy jó erőben lévő srác vagyok… vagyis… nem vagyok… a francba, már nem tudom mi, vagy ki vagyok. Elhúzza fejét tőlem.
-M… Mit csinálsz? –s elpirul.
-Megcsókoltalak. –suttogok.
-I… ig… igen, de miért? -kérdezi zavarban.
-Szerinted… miért?
-Nem tudom. –ingatja fejét, én pedig ismét szájon csókolom és ő hagyja magát, édes ajka az enyémen. Kiélvezem minden pillanatát.
-Sz… szerinted. –súgom a szájába. –Így csókol egy srác? –keresem nyelvét.
-N… Nem tudom.
-Trish vagyok. –harapom meg édesen ajkait és az ajtónak döntöm, hiába most én vagyok az erősebb, ám ő mégis eltol magától.
-Inkább… most… jobb ha lefekszel. Jó? –és olyan gyorsan kislisszol az ajtón, hogy csak egy pislogásra van időm. Azt hiszem nagyon elrontottam ezt az egészet. Mégis Jensen csókolta meg és és nem én… vagyis én voltam csak… Most mit csináljak? Menjek utána? Tehetetlenül állok az ajtóban amikor az nyílik és Jared jelenik meg benne. Arcán zavarodottság tükröződik. Zsebébe mélyeszti kezét.
-Hiszel nekem?
-Nem. –rázza fejét. –Feküdj le és pihenj! Tudod… képtelen vagyok már eldönteni, hogy most szórakozol velem vagy tényleg elment az eszed.
-Nem szórakozom. És teljesen normális vagyok.
-De megcsókoltál!
-Igen… meg.
-Szerinted ez normális?
-Hagytad magad.
-Mert lemerevedtem attól, amit teszel.
-Én tényleg…
-Feküdj le! –parancsol rám.
-Ok, csak nyugi. –lerúgom a cipőmet és leülök az ágyra. Szemével int, hogy terüljek is el rajta, ne csak üldögéljek így hát lehajtom fejem a párnára, s magamba szívom illatát. Hm… ez az ő illata! Oh Istenem! Csókolóztam Jared Padaleckivel! Ha ezt elmesélem majd a barátaimnak, kitérnek a hitükből! De… hogy meséljem el nekik, amikor Jensen vagyok? Vagy mi a szösz?! Egyáltalán hol vagyok most… vagyis a testem hol lehet? Otthon! Biztosan otthon! Haza kell mennem!
-Eszembe jutott valami. –mondom. –Hazamegyek!
-Nem mész sehová. –leül az ágy szélére. -Itt maradsz.
-Ha én nem vagyok Jensen akkor Trish… vagyis én…
-Nem tudom mit próbáltál ki, de totálisan tönkre tett téged. Ha látnád magad… Borzasztóan festesz. Nem akarom elhinni azt amit az előbb tettél… De elkönyvelem annak, hogy kicsit kiakadtál.
-Jól vagyok.
-Próbálj aludni.
-Nem vagyok álmos.
-Kérlek! Csak csukd be a szemed. –mondja én pedig engedelmeskedem és behunyom szemem, de képtelen vagyok csukva tartani. Kinyitom, s egyből felülök. Sötét van. Hé! Mi ez az egész? Az előbb még világos volt. Teljes a csend. Mi történik? Az előbb még Jared ült az ágy szélén, de most nincs itt senki. Én csak egy pillanatra hunytam be a szemem. Kezdjek pánikolni, vagy inkább várjam mi lesz? Talán meg sem kellene lepődnöm, ahogy a nap indult… Lehet, hogy csak álmodom? De ilyen gyorsan? Nem is voltam álmos! Felállok… vajon hol lehetek? Hunyorogva próbálok bármit is kivenni a szobából. Furcsa, mert úgy érzem, ismerem… Különös… Mintha… nem ez teljességgel lehetetlen! De… mégis… mintha otthon lennék! Igen! Ismerem a helyet! Otthon vagyok! Elindulok és ott ahol a fürdőszobának kell lennie, meg is találom. Hát otthon vagyok? Oh, már nem is tudom, hogy mit higgyek… felkapcsolom a villanyt és azonnal a tükörbe nézek, nem tudom örüljek-e vagy sírjak… én vagyok… Én Trish! Azonnal mellemhez kapok. Igen! Itt vannak a melleim, megvan mind a kettő! És… óh igen a lábam között sem találom ami nem odavaló. De… hogy történhetett ez? Álmodtam volna az egészet? Pedig olyan valóságos volt. Az az igazság, hogy kezdtem jól érezni magam, mint Jensen Ackles. Kár… álom volt az egész. Felsóhajtok. Egy egészen furcsa és érdekes álom. Kíváncsi lettem volna, mi történik velünk Jareddel. Meddig bírta volna ki, hogy ne hívjon valakit az elmegyógyintézetből. Elmosolyodom. Édes egy srác lehet. És a csókja olyan igazi volt. Még most is érzem a számon. Hát… Úgy látszik ennyi maradt nekem. Holnap reggel felkelek és az is lehet, hogy semmire sem fogok emlékezni… Nem. Ez az álom akkor is emlék marad… Oh, hogy próbáltam győzködni magam, hogy álmodom… és nem hittem el… aztán a végén kiderül, hogy mégis az volt. Ennyi… Leoltom a villanyt, aztán visszabújok az ágyba.
-Merre jártál? –simul hozzál hirtelen egy izmos test. Jaj ne… Mi ez az egész már megint? Rémülten kapcsolom fel az olvasólámpát és Jensen figyel rám hunyorogva. A FENÉBE!
-Trish? Minden rendben? –kérdezi, aztán gyengéden hátra hajt és nyakamba csókol. –Oltsd le a lámpát, megvakít. –suttogja, s kicsavarja a kapcsolót a kezemből, majd leoltja. Azt hiszem kezdek pánikolni… SEGÍTSÉG! Ám a gyengéd csókok érdekes mód megnyugtatnak, s egészen elbágyadok tőlük. Jensen pedig mellemre hajtja fejét és tovább alszik. A képek pedig derengeni kezdenek. A koncert… a buli… mégis több volt az a koktél… sőt… sokkal több… azt hiszem felszedtem a fickót… Igen, már emlékszem… Jensen az enyém lett az éjszaka, s minden más, csak álom volt, egy őrült álom egy vad éjszaka után. Hát így ért véget életem első aftershow-partyja.
THE END
Tags:
![[identity profile]](https://www.dreamwidth.org/img/silk/identity/openid.png){kind=small}
From:
no subject
Nekem is volt egyszer egy ilyen álmom, na azért nem ennyire durva, és nem is volt benne semmi erotikus, csak azt álmodtam, hogy én lettem Zsared. Aztán kétségbeesetten próbáltam magyarázni az én töredék angol tudásommal, hogy mi a jó fene van. Mondjuk ott hamarabb eldőlt a dolog, mert egy amerikai színész biztos nem tanul meg hirtelen magyarul. Aztán nekem is az volt a gondolatom, hogy felhívtam "magamat" és rábeszéltem, hogy nyugodjon meg, és maradjon a seggén, amíg visszaérek Mo-ra. Ráadásul Jensent is magammal rángattam. Valahol itt maradt abba a sztori :)