Human Nature - J2 FanFic

[monkeyjade]

Cím: Human Nature
Szerzõ: MonkeyJade
Mûfaj: Slash, humor, könnyed szórakozás
Szereplők: Jared Padalecki, Jensen Ackles, egyéb szereplők
Leírás: A két fiú egymásba (is) belehabarodik
Megjegyzés: M/M, FM/M szex
Figyelmeztetés: +18
Részek: Még nem tudom pontosan mennyi lesz

Jensen kinyitja szemét, kint már játszanak a nap első sugarai. Elmosolyodik, mert Angel még mindig ugyan úgy bújik hozzá, ahogy este elaludt. Megérinti ajakival a lány arcát, aztán óvatosan, vigyázva arra, nehogy felébressze, elhúzódik tőle, de rögtön a nagy mackót teszi oda maga helyett és finoman ráhelyezi a lány karjait, mintha csak ő volna az. Nincs szíve felébreszteni, hiszen a kórházban alig aludt valamit. De most már itthon, biztonságban, így nyugodtan kipihenheti magát. Csinál kávét és összecsap valami reggelit, meglepi Angelt. Szemét dörzsölgetve lép ki a háló ajtaján, amit halkan próbál becsukni, nehogy a lány felébredjen rá. Hasát vakargatva és ásítozva lépdel le a lépcsőn, de orrát megcsapja a finom palacsinta és a friss kávé illata. Elmosolyodik, mert anyja megelőzte őt. Mélyeket szippant a levegőbe, s szinte azonnal kimegy az álom szeméből az illatokra. Belép a konyhába és Donna azonnal rámosolyog.
- Jó reggelt! – kiált az anya, Jensen pedig megpuszilja.
- Szia anyu. – és ásít még egy aprót.
- Töltök neked kávét.
- Köszi. – s lehuppan az egyik székre az asztal mellett. Szagolgat a levegőbe és nagyokat nyel. A palacsinták a pulton sorakoznak és arra várnak, hogy megehessék őket. – Finom lesz a reggeli. – jelenti ki, mikor anyja, elé tesz egy bögre forró kávét, amit rögtön szájához is emel s belekortyol. – Ez kell nekem. – mosolyog.
- Még csinálok néhány palacsintát és készen is vagyok. Addig nincs reggeli!
- Angel szereti a juharsziruposat.
- Angel mindent szeret, ami édes. – mosolyodik el Donna s fiára néz. – De tegnap még a süti sem kellett neki. – mondja búsan. – Hogy van? Nem is láttam mióta hazajöttetek.
- Beszéltem vele este. És nincs túl jól. Még mindig azt emlegeti, hogy inkább meghal, minthogy vak legyen. Nem érti meg, hogy nekem így is kell.
- El kell fogadnia magát.
- Tudom anyu. – bólogat. – De nem akarom, hogy azt higgye, csak azért vagyok vele, mert… mert… szánalomból.
- Tudja jól, hogy szereted őt. De gondolj bele, hogy most mit érezhet. Hosszú lesz az út addig, hogy ismét elfogadja magát és neked türelmesnek kell lenned.
- Azt mondja úgy bánok vele, mint egy bénával. Pedig csak segíteni akarok neki. Nem kap levegőt.
- Talán igaza van…
- De én csak jót akarok!
- Tudom. De ha mellette vagy, és csak akkor segítesz neki, amikor kéri, már érezni fogja, hogy nem úgy kezeled, mint aki képtelen bármire is. Talán úgy kellene viselkedned vele, mint eddig…
- Azt nem tehetem.
- Próbáld meg!
- Nem tudom anyu…
- Kisfiam, lásd be, hogy Angelnek jobb az, ha nem emlékezteted arra, hogy nem lát. Így is elég baja van és akkor te is állandóan azt figyeled, hogy mit csinál, össze ne törje magát. Legyen úgy, mint azelőtt.
- Ez akkor sem olyan egyszerű.
- Pedig lehet, hogy ez segít.
- Azt mondta, hogy találni fogok valaki mást. Ez marhaság! – jelenti ki és a kávéba kortyol. – Nekem terveim vannak vele. El fogom venni. Megkérem a kezét.
- Mikor? – kérdezi Donna és azonnal leül fia mellé.
- Azt még nem tudom. Pár hét múlva, ha jobban lesz… De… mi van, ha nemet mond csak azért mert vak? Kit érdekel? Én szeretem és kész. – mondja és felsóhajt. – Nehéz eset.
- Az. – mosolyodik el anyja. – Nem egy egyszerű lányt fogtál ki.
- De… jól beleakadt a hálómba. – vág széles mosolyt.
- Bele bizony. És ne engedd el! Csak egy kis idő kell, hogy rájöjjön mégsem a legnagyobb kincsét veszítette el, hiszen itt vagy te.
- Óh, kösz anyu.
- Nekem te vagy a 3 kincsem közül az egyik. – megpuszilja fia homlokát.
- Remélem, hogy tényleg minden rendben lesz. És megkérhetem a kezét Jamestől.
- A többi része már nem is kell csak a keze? – mosolyog Donna.
- De. – bólogat, majd megint szájához emeli a bögrét. – A kezét és mindenét. – mosolyog, miután lenyelte a kortyot. – James biztos, hogy nekem adja. Már mondtam neki a tervemet, de az elég bénára sikeredett.
- Most már csak egy jó alkalom kell!
- Igen. – bólogat Jensen.
- Már most izgulok. Remélem azt tudod, hogy nálunk kell tartanotok a lagzit.
- Anyu, ez még olyan messze van. – legyint.
- Nekem fontos, hogy otthon legyen.
- Rendben, ott lesz! – bólogat a fiú. – De nehogy beleéld magad… majd.
- Csodálatos mennyasszony lesz!
- Igen. – mosolyog – Csak… béküljön meg azzal, hogy nem lát.
- Hidd el, hogy rendbe jönnek a dolgok. – megsimogatja fia hátát.
- Remélem. – sóhajt egy nagyot.
- És aztán jöhetnek az unokák is!
- Anyu! Már megint ez a téma?
- Még mindig ez a téma. – jelenti ki.
- Szerintem Angelnek kicsit mások most a problémái. Nem gondolod?
- De… csak nagyon szeretnék már tőletek egy unokát.
- Majd lesz. Tényleg anyu. Ígérem.
- Hát jól van… - sóhajt fel.
- Nem lesz egyszerű rávenni a lányt, azt ugye tudod? Szerintem kiborulna, ha soha sem látná…
- Igen, ezzel tisztában vagyok, de erre nem is gondolok. – mondja Donna búsan. – Talán pár év múlva már tudnak rajta segíteni és rendbe jön.
- Vagy történik valami nagy csoda! Ahogy Jade gondolja. – beszél. – Ő mindig valami álomvilágban él. – ingatja fejét.
- Szerintem néha igaza van, hogy oda menekül.
- Lehet. Csakhogy ő ott ragadt. – elmosolyodik. – De ha neki ott jó…
- Szerintem jó. Kedves lány.
- Az. Meg egy kicsit kótyagos.
- Ne mond ezt! A leendő sógornődről beszélsz.
- Azt ne mondd, hogy ha elveszem Angelt, akkor Jared gyerekével rokonságba kerülök?
- De. – mosolyog. – Te leszel a nagybácsi.
- Hurrá! De jó nekem! – kiált.
- Miért nem jött be a barátod egyszer sem a kórházba?
- Mert hazament, de előtte elküldtem a fenébe. Baromságokat beszélt! Nem akartam hallgatni tovább! És tudod mi a vicces? Hogy Angel is ugyan azt mondja, mint ő. Összebeszéltek? – kérdezi fejét rázva. – Mindegy. Nem érdekes! – legyint. – Ha kíváncsi Angre, akkor majd eljön. – megrántja vállát.
- Biztosan nem akart rosszat…
- Nem. De az agyamra megy mostanában. Kezd begőzölni… Mindegy. Majd csak magára talál.
- Valami nyomasztja?
- Nem. Egyszerűen csak hülye.
- Miért?
- Hosszú anyu. Tudod Jared néha nem gondolja végig miről beszél, vagy mit tesz.
- Bántott?
- Nem… nem mondanám. Csak… mindegy.
- Nem akarsz róla beszélni?
- Nem igazán.
- De azért a barátod, ugye?
- Itt nem a barátságról van szó, hanem arról, hogy megbolondult egy kicsit. De remélem helyre rázódik az a borsónyi agya. – mondja. – Inkább az a durva, hogy Angelt a saját anyja nem volt képes meglátogatni.
- Igen…
- Anyu, nem hiszem el, hogy ilyen barátnőid vannak…
- Nem volt mindig ilyen. Fogalmam sincs mi történt vele.
- Ez kiakasztó! Az anyja képtelen bejönni hozzá. És senki sem tudja, hol van. Még én is képes voltam felhívni, de semmi válasz!
- Talán… tényleg történt vele valami.
- Nem tudom… de igazából nem is érdekel. Haragszom rá, mert ilyen.
- Talán ha előkerül, beszélek vele…
- Nem lehet megbocsátani azt, hogy ennyire nem törődik a családjával. Nem is anya az ilyen! Még Jade is jobb nála…
- Hé! Kisfiam!
- Mi van? Ő nem akarja a gyereket…
- Ne beszélj így. Egészen biztosan van rá oka, hogy…
- Hogy ne szeresse? Miért? Tett neki valami rosszat? Nem. Még Jared is szeretné a kiskölyköt. Csak az anyja nem.
- Biztosan megijedt.
- Persze… biztos.
- Fogalmad sincs arról, hogy milyen az, ha valaki babát vár és mennyi minden zajlik le benne. És most nem a testi dolgokra gondolok, hanem a lelkiekre.
- Ok, nem tudom.
- Az is lehet, hogy tényleg csak fél az egésztől és ennyi. Biztosan jó anya lesz.
- Nem bírom elképzelni, ahogy babázik… s ez Jaredre is vonatkozik.
- Édesek lesznek. Olyanok, mint te majd!
- Hát… nem is tudom… apa… én… jaj. – mosolyog.
- Remek apuka leszel. – megpuszilja Jensen arcát.
- Folyton itt lyukadunk ki anyu.
- Mert annyira szeretném.
- Igen… azt észrevettem. – s megissza a bögréjéből a maradék kávét, majd felegyenesedik. – Szólok Angelnek…
- De kérlek, hagyd ő nyugodtan, hogy egy kis lélegzethez jusson.
- Rendben. – bólogat.
- Addig én megterítek a reggelihez és még sütök pár palacsintát. – mosolyog, Jensen bólogat, s felmegy. Óvatosan, nesztelenül nyit be a hálóba, ahol a lány még mindig a mackót öleli, meg sem mozdult. Ezen elmosolyodik, aztán Bundás helyére visszafészkeli magát, megfogja Angel kezeit és mellére helyezi őket. Végigsimít a lány selymes karjain, megcsókolja orra hegyét, s ajkaival a füléhez vándorol.
- Jó reggelt. – leheli, s vár. Angel egy aprót mozdul. A fiú megcsókolja nyakát füle alatt. – Érzem, hogy fent vagy.
- Ne…m. – súgja a lány alig hallhatóan.
- Szia. – mosolyog Jensen s megcsókolja kedvese ajkait, aki megnyalja száját.
- Kávé.
- Igen. Már ittam egyet. Addig Bundás barátomra bíztalak.
- A… barátod? – kérdezi gyengén s a fiú mellébe dugja arcát.
- Igen… jobban összehaverkodtunk, amíg nem voltál velünk. Beszélt végre magáról is… nem csak hallgatott, ahogy szokott. – mosolyog.
- Hiányzott.
- Tudom. De most itt van mögöttem. Akarod?
- Nem. Téged szeretnélek. – mondja, majd kinyitja szemét. – Még mindig sötét van. – sóhajt fel búsan és elfordul a fiútól, de az nem ereszti kezeit. – Süt a nap?
- Igen.
- Az jó. – suttogja. - Kár, hogy nem látom. Pedig mit nem adnék érte.
- Ang…
- Szeretném látni. – mondja halkan. – Mit fogok ma csinálni? Sőt… minden nap…
- Lemegyünk és degeszre esszük magunkat, aztán kitaláljuk.
- Nem vagyok éhes.
- Ang. Muszáj enned valamit.
- Iszok egy kávét.
- És hozzá eszel palacsintát… meg sütit.
- Nem kell.
- Ang.
- Jó, de csak azért, mert te kérsz rá.
- Enned kell, mert elfogysz, és akkor mi marad nekem?
- Lehet, hogy jobb is.
- Angel. Kérlek. Ne kezdjük el azt, amit tegnap is…
- Csak folytatom.
- Ne csináld! – sóhajt fel. – Inkább menjünk le! Anyu vár minket.
- Neki is biztosan jobb dolga lenne, mint az, hogy itt legyen.
- Ez nem igaz.
- Ezt érzem. Sajnálom.
- Ang, tényleg fejezd be!
- Kikészítelek?
- Ha sokat beszélsz erről… igen. – bólogat, aztán elengedi a lány ujjait és felül. – Segítek neked…
- Nem kell. Egyedül is fel tudok kelni.
- Ok… Akkor… csak nézlek.
- Nem kell nézni. Inkább… hagyj egy kicsit.
- Megint?
- Nem akarom, hogy azt lásd, hogy próbálok bármit is megtalálni, vagy ,hogy elesem valamiben.
- Ang…
- Kérlek, hogy most menj el kicsit.
- Mindig ezt fogjuk játszani?
- Nem tudom… De… most… most ne nézz rám.
- Rendben. – bólogat nagyot sóhajtva. – Hagyjalak itt?
- Igen.
- Ok! – és összeszorítja száját. Elmegy az ajtóig, kinyitja, de gondol egyet és úgy tesz, mint aki kimegy. Hangosan becsukja az ajtót és meglapul mellette. Még a levegőt is visszafolytja, hogy a lány meg ne hallja őt. Angel felül és nem mozdul, ő pedig meredten bámul rá. Biztos benne, hogy a lány most azt figyeli, hogy itt van-e még. S szerencséjére nem neszelte meg. Kedvese feláll s a tegnap megszokott útvonalon elindul tapogatva a fürdő felé. De megáll a komódnál. Kihúzza a felső fiókot, s ujjaival kutatni kezd a fehér nemük között. Csak emlékeire hagyatkozhat. A melltartók közül próbálja kiválasztani azt, amiben kényelmesen ellehet és nem éppen arra való, hogy pár percig rajta legyen. A színekkel már nem is törődik. Hogyan is törődne, amikor nem lát? Kezébe akad egy puha darab. Ez megteszi. Markolva a melltartót becsukja a fiókot, majd az alatta levőt húzza ki. Arról pedig végképp nem álmodik, hogy a két fehérnemű passzoljon egymáshoz. Talál egy kényelmes bugyit, legalábbis az ujjaival úgy érzi, hogy ez jó, sőt sejti is melyik lehet. Ennek valahol örül, hiszen másra nem bír hagyatkozni a ruhaválasztás terén csak az ujjaira és az emlékeire. Betolja a fiókot, majd nem mozdul. Jensen némán áll, nyelni sem mer, mert Angel meghallja. Csak figyel. A lány tesz egy lépést hátra, majd megfordulva kicsit oldalra teszi egyik karját, a másikat pedig maga elé. Nagyon lassú léptekkel elindul a kicsi gardrób szoba felé. Jensen búsan nézi, mert a szívét facsarja a látvány, de nem mozdulhat, mert felfedi magát. Angel az ajtó félfájához ér, ujjaival megkeresi a kilincset és benyit. Egy farmert tapogat ki a polcon, s tudja, hogy a másik oldalon az egyik kedvenc topja lóg a fogason. Magához öleli a nadrágot és megfordul. A felakasztott ruhák között próbál ráakadni kedvencére, amit meg is talál. Legalábbis reméli, hogy az. Megfogja, majd vigyázva csúsztatja lábát a küszöbig, nehogy orra bukjon, aztán becsukja az ajtót maga mögött és ugyan olyan mozdulatokkal, ahogy odament, tér vissza a komódhoz, s onnan már tapogatva könnyedén találja meg a fürdőbe az utat. Jensen mély levegőt vesz, ahogy behúzza a lány maga után az ajtót. Leroskad az ágyra és kezébe fogja arcát. Belehal, hogy így kell látnia a lányt. Annyira kiszolgáltatott… a szíve meghasad érte. Miért nem engedi, hogy segítsen neki? Angel nem akarja, hogy sajnálják… nem sajnálja, egyszerűen, csak aggódik és félti őt. Az első nap itthon. Minden más most… Egészen biztosan felfedezi majd a házat így… de szörnyű belegondolni abba, hogy itt hagyja őt. Pedig holnap mennie kell. Muszáj itt hagynia, s hiába marad vele Donna még pár napig… mi lesz azután? Nem tud Texasból minden nap hazarepülni és megnézni jól van e. Valamit tennie kell. Angel soha sem maradhat egyedül. Mert vigyáznia kell rá. Még akkor is, ha nincs itt. Búsan sóhajt, majd megsimogatja Bundás fejét, aztán felül. Hallgatja a zuhany hangját, s vár arra, hogy a lány mikor végez. Hiszen sehol sem lehet igazán biztonságban. Mi van, ha megcsúszik, vagy elesik. Nem engedheti, hogy még egyszer megsérüljön. Vár, közben pedig feláll és járkál a szobában. Aztán hallja, hogy Angel elzárja a csapot. Megkönnyebbül, hogy minden rendben. Percek telnek el, mire kedvese kilép az ajtón. Felöltözve és elképesztően csinos. Csak a haja borzas kicsit. De kit érdekel ez.
- Itt vagy. – szól Angel és fejét a fiú felé fordítja, de elnéz mellette.
- Csak… csak feljöttem… hogy…
- Megnézd jól vagyok e? Jól.
- Segítek lemenni.
- Nem kell. Tudok járni. – mondja, s a jól megszokott útvonalon eljut az ágyig, ám Jensen itt megfogja karját, de Angel elrántja. – Nem kell segíteni! Megy egyedül is. Csak… csak hagyj!
- Ok.
- Lent kellett volna maradnod.
- Nem.
- Miért kell nézni engem, hogy…
- Nem nézlek.
- Most is azt teszed. – mondja és előre nyújtja karját, majd lép addig, míg eljut az ajtóig. Megérinti azt, s megkeresi a kilincset rajta. Lassan lenyomja és kimegy rajta ügyelve az alacsony küszöbre, fel ne bukjon benne, aztán megáll. – Tudok járni. Mondtam.
- Ang… - sóhajt fel Jensen és mellette terem.
- Majd lemegyek… most… kicsit… itt akarok maradni.
- Miért?
- Ne kérdezz annyit! Kérlek.
- Rendben. – bólogat és megingatja fejét, majd elmegy a lépcsőig, de nem indul el rajta.
- Még itt vagy.
- Itt.
- Nem akarom, hogy láss.
- Most… szégyelled magad Ang? Előttem?
- N… nem.
- Nem győztél meg. Miért?
- Hogy miért? Szerinted? Hogy érezhetem magam attól, hogy arra kell folyton ügyelnem, hogy valamiben el ne essek és megtaláljak mindent, ami csak kell? Én nem ez vagyok.
- Tudom.
- Akkor? Hagyj!
- Ang… ok… - bólogat, majd leszalad a lépcsőn. Leül a konyhában és idegesen kezd el dobolni az asztalon. Donna megsimogatja fia fejét. – Már a közelébe se enged.
- Mi történt?
- Semmi!
- Kisfiam.
- Fent botorkál és nem engedi, hogy segítsek, sőt nem is nézhetem. Ettől kiakadok.
- Mit mondtam neked?
- Nem tudom csak úgy ezt elfogadni.
- Legyél türelmes!
- Könnyű azt mondani.
- Próbáld meg!
- És ha megpróbálom attól jobb lesz?
- Egészen biztosan. – mondja Donna. – Adj neki teret! Megbeszéltük.
- Holnap vissza kell mennem… mi lesz?
- Mi lenne? Maradok és hidd el, nem lesz semmi gond.
- Anyu…
- Csitt! – szól rá fiára. – Inkább azt mondd meg, hány palacsintát kérsz?
- Egyet…
- Biztos?
- Ok, legyen kettő. – mondja, közben pedig kávét tölt magának és rögtön bele is kortyol.
- Angelnek is kettőt teszek, aztán majd meglátjuk.
- Remélem eszik, mert azt mondta nem éhes.
- Bízd rám. – mosolyog, amikor meglátja a lányt, aki tapogatva lép az ajtóhoz.
- Jó reggelt! – kiált Donna, de nem megy oda a lányhoz, aki a hang irányába néz.
- Jó… reggelt. – mondja és próbál emlékezni, hogyan is fest a konyha. Lép egyet és tudja, hogy valahol itt kell lennie az asztalnak is. Lép még egy aprót és bele is ütközik Jensen székébe, a fiú pedig megérinti kezét. Angel eltávolodik tőle, majd megfogja az asztal peremét és végighúzza rajta kezét, amit követ. Jensen mellett üres szék. Megtapogatja hátlapját, majd kihúzza és mikor úgy érzi rá tud ülni, lehuppan. A fiú megpuszilja arcát.
- Szia. – mondja.
- Töltök neked kávét! – kiált Donna.
- Köszönöm. – bólogat a lány, miközben maga elé tesz kezét és megérinti a tányért. Körbelépked rajta ujjaival, s érzi a meleget rajta. Mutatóujját oldalra böki és megérinti a palacsintát.
- Két palacsintát kaptál! Meg kell enned! Nem maradhatsz éhen! – mondja az anya, a kávéval teli bögrét a lány tányérja elé teszi, Angel ezt hallja és óvatosan nyúl érte, de majdnem felborítja. A bögre megremeg.
- B… bocsánat. – súgja, s megfogja a bögre fülét, aztán szájához emeli. A forró koffeines ital szétárad testében azonnal és ez jó érzéssel tölti el pár pillanatig. Aztán leteszi, de olyan lassan, hogy érezze, mikor érinti az alja az asztalt. Megfogja a villát és a kést, aztán azokkal is kitapogatja a palacsintákat tányérján. Valóban kettő.
- Meg kell enned! – mondja az anya és leül. – Nincs kifogás. Jensen azt mondta nem vagy éhes.
- Nem igazán.
- Ilyen nincs. – ingatja fejét Donna. – Juharszirupot is tettem rá neked.
- Azt szeretem.
- Tudom. – mosolyog.
- Bocsánat, ha… ha… esetleg mégis kicsöppent a kávé…
- Nem érdekes. Egyél Angel. – mondja az anya, ellentmondás nem tűrő hangon. A lány felsóhajt és az evőeszközökkel kutatva és tapogatva ügyesen elvágja a palacsintát. Jensen nézi közben, de Donna megingatja fejét, hogy inkább ő is egyen. A fiú nem képes úgy viselkedni, mint az anyja, aki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna… bár lehet, hogy tényleg ez a jó taktika? Enni kezd, de közben minden pillanatban a lányt lesi, aki próbál úgy vágni, hogy ne menjen mellé és ez persze nem sikerül. Az abrosz már szirupos, de ezt persze nem látja. Donna nem szól érte, mert boldog, hogy Angel legalább eszik. Szörnyen sajnálja, hogy a tegnapi vacsora elmaradt, de nem haragszik. Majd ma este bepótolják.
- Finom. – szól csendesen Angel és leteszi az evőeszközt, hogy megtalálja a bögrét, amiért megint óvatosan nyúl és két kézzel emeli szájához.
- Én mondtam, hogy jó a palacsintám. Jensen már mind a kettőt befalta. Kérsz még?
- Talán egyet. – bólogat a fiú. Donna tányérjára tesz egyet.
- Én még eszek egy kicsit, de nem bírom az egészet. – mondja Angel.
- Pedig már majdnem megetted. – mosolyog az anya. – Van sütemény is…
- I… igen tudom.
- Esetleg utána…
- Nem kérek. – ingatja fejét a lány és leteszi a bögrét, majd csendesen eszik tovább, s amikor úgy érzi elég volt, feláll, megköszöni és lassú léptekkel kimegy a konyhából. Jensen nem szól, csak feláll és utána ered.
- Ang!
- Köszönöm, elég volt ennyi. – de megáll és gondolatban elképzeli a házat. A nappaliba fordul. Egyik kezét oldalra teszi, a másikat előre. Jensen megérinti. – Nem kell segíteni. – mondja és megrántja magát.
- Ok. – teszi kezeit maga elé a fiú és végignézi, ahogy a lány tapogatva megtalálja a széles, kényelmes kanapét, majd leül rá és üres tekintetét a hatalmas ablakok felé fordítja. A nap melegen süt be és ezt érzi is bőrén. Búsan sóhajt, mert eszébe jut, hogy ha látna, akkor a medencét pillantaná meg… Még jobban elkomorul és hátra dől, lábait maga mellé húzza, majd egyenesen bámul a sötétbe tovább. Jensen leül mellé, megcsókolja vállát. Angel nem szól, csak kutatni kezd ujjaival, hogy megtalálja a fiú kezét és megszorítja.
- Hülye vagyok, igaz? – kérdezi.
- Nem.
- Nem tudom, így mi lesz velem.
- Ang, együtt vagyunk és kész.
- Nem vagyok ugyan olyan. Láttad, hogy még egy palacsintát sem tudok normálisan megenni… biztos a fele mellé ment. A kávét is kilöttyintettem.
- Ugyan már! Kit érdekel? Én is melléöntöm.
- De te legalább látod.
- Ang, most ne ezen törd a fejed.
- Eszembe jutott, hogy most… ott a medence. – bök fejével az ablak felé.
- Igen… ott van.
- Érzem a napot. Máskor biztosan azt mondanám, hogy kimegyek kicsit napozni…
- Szeretnél?
- Nem! Mert… félek… - sóhajt. – Daniel temetésére sem tudok elmenni…eszembe juttatja, hogy itt halt meg… A családjának sem tudtam azt mondani, hogy… hogy ne haragudjanak.
- Nem tehetsz róla. Én voltam, aki későn jött…
- Tudom, hogy még mindig ezen marcangolod magad…
- Szívem szerint bebetonoznám az egészet.
- Ne tedd… talán egyszer kimerészkedem.
- De nem egyedül. – teszi hozzá a fiú.
- Nem… hát persze… mindenhová kísérni kell…
- Nem, csak…
- Lehet, hogy tényleg így fogom leélni az életem? Mindig függenem kell majd valakitől.
- Nem, de szükséged van most arra, hogy ne maradj egyedül.
- Óh igen… tudom… Holnap elmész.
- Muszáj.
- Azt sem kérdezhetem meg, hogy mikor láthatlak újra, hiszen nem látok…
- Legalább egy hétig ott leszek, aztán pár napra hazajövök majd… Aztán ismét próba, utána Angliába kell mennem…
- És én pedig itt foglak várni… sötétben és egyedül… Mennyire izgalmas lesz az életem.
- Ang… Talán… de csak akkor, ha az orvos is azt mondja, velem jöhetsz Angliába.
- És mit csinálok ott? Nem látok. Üljek a hotelszobában és ugyan úgy bámuljak kifelé? Nagyon érdekes lesz.
- Velem leszel és ez számít nekem. Talán neked nem?
- De… - sóhajt. – Veled leszek… Meddig is?
- Ang, fejezd be!
- Idegesítő vagyok. Ok, nem szólok. – lehajtja fejét.
- Szeretlek és értsd meg, hogy ezen nem változtat semmi sem. – megpuszilja Angel arcát. – Együtt maradunk.
- Remélem, hogy a rendőrség is hitt nekem… mert lehet, hogy bezárnak egy cellába és akkor jöhetsz oda látogatni. – halványan elmosolyodik.
- Biztosan hittek.
- Tényleg úgy történt minden, ahogy mondtam.
- Tudom. És ők is tudják.
- Pár nap múlva temetik Danielt… Ott kellene lennem.
- Ne rágódj ezen.
- Ő is eljött volna az enyémre.
- Angel, senki sem fog meghalni. Tényleg hagyjuk ezt a témát.
- Nem tudok nem erre gondolni.
- Ok… mondd meg, mert neked tudnod kell, tényleg annyira jó a halál, hogy arra vágysz? Hiszen meghaltál.
- N… nem… Fogalmam sincs. Nem emlékszem rá.
- Nem jobb velem lenni?
- De.
- Élni tovább boldogan.
- Boldogan? Így?
- Igen, így. Majd olyan leszek, mint Jade, mindent elmondok neked. – elmosolyodik.
- A saját szememmel szeretném látni a világot.
- Lehet, hogy pár év és segítenek rajtad.
- Persze… - sóhajt, majd Jensen vállára hajtja fejét. Felsóhajt és nem szól. Gondolatai azon pörögnek mihez is kezd most, mit fog tenni, mert ez az élet nem élet. És lehet, hogy nem emlékszik a halálra, de ennél biztosan jobb lehet. Jensen megsimogatja lágyan kedvese arcát és fejét ráhajtja fejére. Az ő gondolatai is azon járnak mihez kezdenek most, de ha őszintén szeretik egymást, akkor mindent túl fognak élni és mindent rendbe hoznak. Bízni kell csak benne. És talán igaza van anyjának, hagyni kell a lányt, hogy maga fedezze fel ezt a világot… újra.
Angel egész nap a kanapén ül és kifelé bámul, csak ebédre jött vissza az asztalhoz, s ugyan úgy, mint a reggelinél, az evőeszközökkel próbálja kitalálni, hogy az étel hol is lehet tányérján. De amint megette azt a pár falatot, már ismét a kanapén ül és csak mered a semmibe. Jensen fájó szívvel nézi, és hiába kedveskedik neki bármivel is, hasztalan. Donna nyugtatja fiát, hogy gondoljon arra, mit érezhet Angel és ez az első napja itthon, kell neki a magány, hogy gondolkozhasson kicsit, helyre tegye a dolgokat magában, Jensen nehezen viseli ezt. Fáj a szíve, fáj a lelke, ha a lányra néz, mert nem képes segíteni! Próbál tanulni, de nem megy neki, mert folyamatosan Angelt nézi közben. Kétségbeesetten próbál valami megoldást találni, hogy legalább mosolyt csaljon az arcára, de nem sikerül. A vacsora is ugyan olyan egyhangúan telik, mint az egész nap és ez őrjítő. Angel utána fel is megy a szobába, Donna pedig úgy kéri a fiút, hogy hagyja kicsit békén. Komoran ül a fiú a kanapén, már a sötét nappaliban, hallja, hogy anyja pakolgat a konyhában. Ez a nap… borzalmasan érzi magát. Kezében egy üveg sör, de nincs hozzá kedve. Nagyokat sóhajtozik, amikor hangosan kopognak az ajtón. Donna siet kinyitni.
- Jöttem! – kiált Jade, rengeteg zacskóval a kezében, és Donnára mosolyog. – Angel?
- Fent van… Szia.
- Szia… Csak annyi minden jár a fejemben. – jelenti ki és belép. – Izgalmas megint itt lenni. – beszél, Jensen pedig jobbnak látja, ha nem mozdul helyéről, ám Jade felfedezi őt a sötétben. – Szia! – kiált felé, a fiú pedig csak int. – Akkor én most megyek.
- Máris? Csak most jöttél. – beszél a fiú.
- Jaj, Angelhöz megyek! Hoztam neki egy csomó mindent! – és feligyekszik a lépcsőn, majd megáll az ajtó előtt. Kopog és mivel nem jön válasz, benyit. Húga az ágyon ül a sötétben és sírdogál. Jade leteszi a pakkokat az ágy elé, aztán leül testvére mellé, aki tudja, hogy ő az, hiszen megismeri az illatát. Nővére megöleli.
- Itt vagyok. Most már ne sírj. – súgja.
- Utálom magam. – szipog Angel.
- Dehogy utálod. Nem szabad.
- Nem tudom mit kezdjek magammal.
- Azért jöttem, hogy lássalak! Ezért nincs több sírás.
- Jade… nem érted…
- Hoztam egy csomó dolgot neked!
- Minek? – kérdezi könnyeit törölgetve.
- Hogy jól érezzük magunkat. Vagy, hogy te jól érezd magad!
- Nem kell semmi, csak egy dolog. Szeretnék látni.
- Fogsz is! Én tudom, a többiek akik pedig nem hiszik el, nyaljanak sót! – kiált, majd eltávolodik Angeltől és felkapcsolja a villanyt az éjjeliszekrényen. – Mióta sírsz?
- Fogalmam sincs.
- Nagyon felpuffadt a szemed. – ingatja fejét, majd táskájából elővesz egy zsepit. Odaadja húgának a kezébe. – Töröld meg a szemed. Aztán… elhoztam neked a legjobb sütit amit csak kapni lehet, sőt csokit is hoztam. Meg… még rengeteg dolgot.
- Mi az a rengeteg dolog?
- Ma egész nap vásárolgattam. Nem akartam üres kézzel jönni. Bocs, hogy csak most értem ide, de itt vagyok!
- N… nem baj.
- Vettem… - és a papírzacskókat fölnyalábolja és az összeset az ágyra teszi. – Vettem neked egy… és most nem kiröhögni… egy majdnem igazi Jensent!
- Mi? – gyűrögeti a zsebkendőt.
- Olvasgattam a neten és találtam egy boltot, ahol Dean Winchester babát lehet kapni! Majdnem Jensen!
- Jade!
- Gondoltam, ha nincs itt, akkor… mégis itt lesz veled. – mosolyog és előhúzza az egyik zacskóból a még dobozba csomagolt babát. Szépen kibontogatja, majd Angel kezébe adja. – Szerintem tökéletes!
- Jade. – sóhajt és megtapogatja a babát. – Ez aranyos, de…
- Nincs de! Én is vettem magamnak egy Samet! Hát nem jó?
- De… jó. – bólogat és a babát az ölébe teszi.
- Aztán…
- Mit vettél még?
- Mindent megtudsz!
- Bocsánat.
- Szóval… vettem egy olyan mp3 lejátszót, amin érzed a gombokat és tudod, hogy melyiket kell megnyomni. Az Ipododat egy kicsit szüneteltetni kell… De csak addig, amíg rendbe nem jössz! Gyorsan hazamentem és tettem fel rá egy csomó számot! Amit szeretsz! – és előveszi az egyik zacskóból.
- Köszi Jade. – mondja, amikor kezébe kapja a kis lejátszót. Érzi, hogy a gombok tényleg felismerhetőek. – Ez… jó. Legalább tudok zenét hallgatni.
- Óh, van még más is!
- Mi?
- Hoztam még a kedvenc tusfürdődet. Egy tucatot.
- Nem kellett volna…
- Nem tudom Jensen szokott e bevásárolni, szóval jobb ha van! Egy ideig elég lesz neked.
- Köszi.
- Majd a helyére teszem őket. Csak mond meg hová.
- Jó. – bólogat.
- Aztán…
- Mi van még?
- Hogy kicsit felvidulj, vettem neked egy csomó felsőt…
- Jade…
- Nyugi, csak feketét és fehér… de van egy bordó is. Tudom, hogy ezek tetszettek a múltkor amikor együtt nézelődtünk, így az összeset megvettem, amit akkor te nem.
- Nem kellett volna.
- De! Mert tetszett és ha megérinted őket, pontosan tudni fogod mikről is beszélek. – s előveszi a felsőket, majd egyenként Angelnek nyújtja őket, elmagyarázva, hogy éppen milyen színű és melyik kis butikban is látták. Húga pedig tényleg emlékszik rájuk és ez nem csak neki, de Angelnek is örömet okoz, s egy picit elszakad a valóságtól. Lehet, hogy nem látja a ruhákat, de tudja milyenek.
- Magamnak vettem egy nadrágot, mert nem férek már bele egybe sem. – sóhajt fel Jade.
- Milyen?
- Képes voltam bemenni egy olyan kismama boltba.
- Tényleg?
- Igen. – elhúzza száját. – Hihetetlen, hogy növök mostanában.
- Cuki lehet.
- Nem az. – rázza fejét. – De valamit vennem kellett, mert ez így nem mehet tovább.
- És vettél valamit a babának is?
- Nem! Semmit.
- És nem nézted meg a kis ruhácskákat?
- Nem. Megvettem a nadrágot és eljöttem.
- Jade. – ingatja fejét.
- Majd nézelődöm, ráérek. – megrántja vállát. – Majd Jared vesz neki valamit…
- Ő? Ne bízd rá!
- Ma jön haza. – mondja és elővesz egy jó nagy csokoládés dobozt az egyik zacskóból. Kinyitja és kettőjük combjára teszi. – Finom. – elvesz egyet. Angel megtapogatja a bonbonokat és kivesz egyet.
- Akkor nem maradsz itt sokáig…
- Hát… azaz igazság, hogy nem fog őrülni, ha megmondom neki, hogy nem költözöm.
- Jade, pedig tényleg oda kellene cuccolnod hozzá.
- De az már olyan lenne, mintha együtt élnénk… Nem?
- Pontosan olyan.
- Én meg ő… - sóhajt egy nagyot. – Igazából nem azt mondta, hogy éljünk együtt, hanem hogy lakjak nála.
- Ugyan az.
- Az annyira fura.
- Megszoknád.
- Hát… addig nem fogok hozzáköltözni, amíg anyu haza nem jön.
- Ő nem érdekel…
- Hívtam ma is és a telefonja már ki volt kapcsolva… És valami fura nyelven mondtak be valamit. Szerintem valahol messze van… Tuti elment valakivel… nyaralni… vagy mit tudom én… és még csak nem is szólt.
- Gondolod?
- Biztos. – bólogat.
- Felőlem ott is maradhat ahol csak van.
- Én kicsit aggódom. Mert ilyen sokáig még ő sem maradt ki.
- Beszéljünk másról csak ne róla. – és kivesz még egy bonbont. – Tényleg hoztál sütit?
- Persze!
- Együnk azt!
- Jó! – bólogat és azonnal előkapja a nagy sütis dobozt. Kibontja és azonnal falatozni kezdenek. – Tudtam, hogy ezt szereted! Azért vettem!
- Igen… finom.
- És mi volt ma?
- Semmi… A nagy semmi.
- Jensen segít neked?
- Nem akarom, hogy segítsenek. Egyedül is boldogulok.
- Jensen jót akar neked.
- Azzal tenne jót, ha békén hagyna.
- De ő Jensen! – kiált. – Szeretitek egymás!
- Ez így is van… csak úgy kezel, mint aki fogyatékos… És… tényleg annak érzem magam… Még öltözni sem tudok rendesen… - mondja és lehajtja fejét.
- És… mi lenne… ha… megcsinálnánk a ruháidat, úgy, hogy mindent megtalálj!
- Hogyan?
- Egyszerű! Mindent kiszedünk, aztán te egyenként megtapizod őket és szépen minden dolognak találunk valami helyet. Mit szólsz?
- Nem is tudom…
- Szerintem jó ötlet, mert akkor biztosan tudni fogod, mi hol van!
- Jó. – bólogat és bekap egy süteményt. – De… ez sokáig fog tartani… És azt mondtad Jared…
- Majd írok neki, hogy ma nem találkozom vele… mondtam, hogy kiakad.
- Az így nem jó. Egészen biztosan látni akar.
- Akkor… majd megírom neki, hogy majd megyek. De veled vagyok és van egy kis dolgunk.
- Ez már jobban hangzik. – bólogat Angel.
- Akkor először kipakolom az összes ruhád a gardróbból aztán mindegyiknek megmondod a helyét.
- Nem fogom megjegyezni…
- Akkor majd Dean Winchester is fülel az öledben és ha valamit elfelejtesz, akkor segít…
- Jade…
- Segíteni fog.
- Ok. – bólogat. – Dean segít!
- Fel is ültetem. – s maguk mellé ülteti a babát, majd feláll és nekilát a gardrób kipakolásának a szoba közepére.
- Jensen ha meglátja…
- Csináljon addig magánál rendet… Ha tudnád mit láttam nála… kupit! Nagy-nagy kupit! A gatyái össze-vissza vannak!
- Hogy legyenek?
- Viszont az ingekre vigyáz. – mondja és mindent leakaszt a fogasokról.
- Szereti őket.
- Én is szeretem őket… rajta…
- Jade!
- A kedvencem! Tudod!
- Tudom…
- És most már igazi hős is!
- Tudod, hogy a héten temetik Danielt?
- Igen. Küldök a temetésre egy koszorút, és rendeltem neked is egyet.
- Köszönöm.
- Szegény… De te itt vagy. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lett volna, ha… ha Jensen nem ment meg…
- Akkor legalább minden mindegy lenne.
- Angel! – kiált. – Inkább edd a sütit!
- Itthon fogok ülni és folyton csak sütit fogok enni… remek…
- Nem hiszem. Jensen biztos el fog vinni romantikázni.
- Mégis… hogyan?
- Ő ki fogja találni, hogy mivel is szerezhet örömöt neked.
- Na persze.
- Angel! Ne csináld!
- Nem… - sóhajt és megtapogatja a babát maga mellett. – Tudod, hogy a repülőn elkezdtem nézi a sorozatot?
- Neeeeee! Tényleeeeg? És?
- Dean… édes pasi.
- Igen. Szerintem is az.
- De soha többé nem fejezhetem be.
- Angel! Ha… ha így is lesz… elmesélem neked.
- Az nem ugyan az.
- Hidd el, ha én mesélem élvezni fogod. De erre nem lesz szükség.
- Miért tudsz ennyire hinni?
- Mert lökött vagyok. És tényleg lehiszem, hogy így lesz. – mondja, amikor telefonja pityeg egyet. Angel megrezzen erre, mert nem számított rá. – Jared az. – mondja és elolvassa az smst, addig pedig leül a földre.
„Itt vagyok. Egy óra és otthon leszek. Átmegyek érted. Hiányoztál nekem. Szeretlek: Jared”
- Azt írja, hogy itt van.
- Akkor… lassan indulnod kell.
- Nem. Megbeszéltük, hogy maradok. – mondja és visszaír, Angel hallja, ahogyan a billentyűkön jár az ujja.
„Szia! Te is hiányoztál nekem. Nem vagyok otthon. Angel szobájában vagyok, a földön ülök és pakolok kicsit. Segítek neki. Majd írok, mikor gyere értem ide. Szeret: Jade”
-Megírtam neki, hogy majd később megyek. – mondja, de alig áll fel a földről, megint sms.
„Remélem, hogy Angellel minden rendben van. Talán holnap benézek hozzá. Jensennel sem beszéltem, amióta leléptem a kórházból. Hülye vagyok, tudom.”
- Azt írja, hogy hülye.
- És milyen igaza van. - helyesel Angel teli szájjal.
„Angel azt üzeni, hogy tényleg hülye vagy. De én akkor is szeretlek. Majd írok mikor jöhetsz és hozz magaddal legalább egy papayát, mert azt kell ennem. Nem tudom miért! Szeret: Jade”
- Megírtam neki, hogy tényleg hülye.
- Jó, hogy ezt legalább ő is belátja. – mondja és nem bírja megállni, hogy ne egyen meg még egy sütit, már nem is számolja hányadiknál tart. Most valahogy nagyon jól esik neki. Közben pedig megint hallja az sms hangját.
„Jade, a babynek elég extra kívánságai vannak, de rendben. Szerzek valahol. Már nagy a pocid?” kérdezi a fiú, Jade pedig csak annyit ír vissza, hogy nagy, majd elteszi a telefont, miközben fejét csóválja.
- Csak egy hét volt az egész és azt hiszi, hogy óriási a hasam…
- Te mondtad, hogy már nadrágot vettél.
- De azért annyira nem nagy.
- Várja a babát. Ez legalább cuki benne.
- Minden cuki benne, csak te nem szereted. De majd egyszer te is rájössz erre. – mondja, és a polcokról kezd kipakolni, húga pedig hallgatja az anyagok suhogását és halványan elmosolyodik, hogy nővére ugyan olyan, mint mindig. Legalább ő ugyan olyan maradt. Legyen mindig is így. Ne változzon meg soha.