Human Nature - J2 FanFic

[monkeyjade]

Cím: Human Nature
Szerzõ: MonkeyJade
Mûfaj: Slash, humor, könnyed szórakozás
Szereplők: Jared Padalecki, Jensen Ackles, egyéb szereplők
Leírás: A két fiú egymásba (is) belehabarodik
Megjegyzés: M/M, FM/M szex
Figyelmeztetés: +18
Részek: Még nem tudom pontosan mennyi lesz

Jensen óvatosan segíti be Angelt házának ajtaján. Boldog, hiszen újra itthon kedvese és most már ő vigyázhat rá. Az a pár nap, amíg kórházban volt megviselte, hiszen nem lehetett mindig vele. Csak éjszakára hagyta magára a lányt, de másnap hajnalban már az ágya mellett volt, s várta, hogy felébredjen. Tudja, hogy új élet kezdődik, hiszen minden más lesz, de megoldják, s boldogok lesznek.
- Megjöttünk! – kiált, hiszen Donna a konyhában szorgoskodik, vacsorát csinál. Ő is alig várta már ezt a pillanatot. Azonnal hozzájuk siet s megöleli Angelt.
- Végre itthon. – mosolyog, s megpuszilja a lány arcát, aki összezavarodva áll. Szeretné látni mi történik körülötte, megrezzent arra, ahogy Jensen elkiáltotta magát, mert váratlanul érte, aztán hirtelen érintést érzett… Beleőrül, ha örökké ebben a sötétben kell élnie. Érzi a finom vacsora illatát, de képtelen enni. Most nem megy. S nem akar bénának látszani az asztalnál, mert ha nem látja az ételt a tányéron maga előtt, hogyan is próbáljon meg enni? Azt pedig nem szeretné, hogy Jensen segítsen neki ebben is… ahogy a kórházban tette. Kiszolgáltatottnak érzi magát… most már mindig így lesz? Felsóhajt, majd megtapogatja kedvese karját.
- Én… én… azt hiszem felmegyek. Nem vagyok éhes. – súgja, majd elengedi kedvesét, aki azonban, nem engedi el őt.
- Felkísérlek.
- Nem kell! – mondja a lány, de Jensen hajthatatlan. Gyengéden megfogja Angel derekát, vigyáz arra, hogy semminek se menjen neki a lány.
- Tudok egyedül is menni. – suttog Angel.
- Csak segíteni akarok…
- Nem vagyok béna. – jelenti ki, amikor a fiú megtorpan vele.
- Lépcső. – mondja, a lány pedig óvatosan emeli fel lábát, hogy az első fokra tegye, majd a másodikra s számolja hány lépcsőfok van az emeletig. Ezt eddig soha sem tette meg. De most muszáj, ha nem akar hasra vágódni, ha egyedül indul el rajta, hiszen nem lesz Jensen mindig mellette, aki tartja majd, mert megbotlik. Egyedül is sikerülni fog, eddig is ment… Bár akkor ki törődött azzal, hogy hány lépcsőfok vezet felfelé? A fiú a szobájába vezeti, majd lassan leülteti az ágyra. Angel úgy érzi magát, mint egy mozgássérült. Mint akit letettek ide, aztán elfelejtenek. Felsóhajt.
- Csak… vak vagyok. – mondja és érzi, ahogy kedvese mellé ül, majd hozzáhajol és megcsókolja arcát. Felé fordítja fejét és próbál emlékezni arcára. Tudja, hogy itt van, érzi a leheletét, mégsem látja őt és ebbe beleőrül. A kórházban fel sem fogta igazán, hogy tényleg ez valóba, örökké így lesz. A kórház azért van, hogy meggyógyítsák az embereket, nem? Kiengedték… és ugyan olyan sötét minden. Csak annyit kér, hogy láthasson. Semmi mást.
- Biztosan nem vagy éhes? – kérdezi a fiú.
- Nem. Inkább… szeretnék egyedül maradni.
- Itt leszek veled.
- Nem kell. Egy kicsit szeretnék egyedül lenni.
- Én csak…
- Vigyázni akarsz rám. Tudom. De nem kell! Nem vagyok béna, csak vak. Tudom, hogy jót akarsz. Mindenki csak jót akar. – sóhajt fel. – Elég volt ebből.
- Angel.
- Mondd meg a mamádnak, hogy köszönöm, de nem kérek vacsorát. Jobb, ha itt fent maradok.
- Pedig finomat főzött nekünk.
- Majd… majd… eszek reggel. Bár… mindegy. Itt mindig éjszaka van. – mondja halkan. – Tényleg egyedül szeretnék lenni. – tapogatva megfogja Jensen kezét. – Megértesz?
- Meg… csak… - összekulcsolt ujjaikra néz. - Féltelek egyedül hagyni.
- Mégis miért? Hogy orra bukok és nem látod? Vagy valami baromságot teszek? Igaz… jobb lett volna, ha hagysz engem, ott a medencében.
- Ne mondd ezt!
- Milyen nagyszerű élet is ez! Vakon… Nem igaz?
- Ang, csak jót akarok neked.
- Tudom. De most… én nem szeretném, hogy itt legyél. Ígérem itt fogok ülni. Meg sem mozdulok. – beszél gúnyosan.
- Szeretünk és féltünk.
- Csak azt az életet szeretném élni, mint eddig. Ha látnék és arra kérnélek, hogy hagyj magamra, megtennéd, igaz?
- I… igen.
- Akkor vedd úgy, hogy látok és menj el kérlek egy kicsit!
- Rendben. – bólogat, majd elengedi a lány kezét és feláll, aztán kimegy az ajtón. Angel hallja ahogy a zár kattan, de tovább fülel, hiszen a fiú megtehetné azt, hogy marad, s csak úgy tesz, hogy kisétál az ajtón. De érzi, valóban egyedül maradt. Hátrahanyatlik az ágyon és ahogy feje a puha paplanhoz ér, megérzi Bundás lágy bundájának szőrét az arcán, ahogy hozzásimul. Maga mellé nyúl és kitapogatja a hatalmas mackót, majd megöleli. Szeretné látni kedvenc plüssállatkáját is, de rá is csak emlékezni tud már. Behunyja szemét és megpróbálja felidézni őt is, de nem megy, ahogyan Jensen arca sem jelenik meg. Pedig pontosan tudja milyen is. Mégsem sikerül… S ezentúl most már mindig így lesz. Csak a hangját fogja hallani, vagy az ujjaival tapinthatja végig őt, de az már nem ugyan az. Arcát a mackóba fúrja, érzi rajta a fiú illatát. Biztosan itt aludt, amíg kórházban volt és Bundást ölelte helyette. Ez édes, de most nem érdekli. Mi lesz velük? A szerelmükkel? Nem vigyázhat rá Jensen minden pillanatban. Nem is akarja ezt. Most is úgy érezte magát, mint egy nyomorék, akinek minden lépésénél segítenek. De ő nem az! Csak vak. Ennyi! Mégis miért csinálnak körülötte úgy az emberek, mintha béna lenne? Miért kell minden pillanatban az ő kívánságait lesniük? Talán mert már nem ugyanaz az ember, aki pár napja volt… Most már céljai sincsenek. De… egy… hogy egyedül lehessen most. Meg is kapta ezt. Máskor boldogan tért haza, de most inkább csak fekszik Bundás mellett és szagolgatja a bundáját, magába szívva a fiú illatát, miközben azon tűnődik, mit is fog kezdeni ezek után az életével. Hiszen túlélte… itt van… nem úgy, mint Daniel, aki talán egy jobb helyen van ennél… Nem érez semmit sem, s az jó. Bár ő se érezne. Bár halott volna. Megoldana minden gondot. Jensen nem aggályoskodna folyton, nem kísérgetné mindenhová, nem viselkedne úgy, mintha ő lenne a szolgafiú, aki a császárnő minden kívánságát lesi. Ebből nem kér. Az, hogy nem lát valóban mindent így megváltoztat? Nem lehetne ugyan úgy folytatni mindent, ami eddig volt? Ő is tudja, hogy nem. De a szolgafiúból nem kér. Neki nem kell! Ő Jensent szeretné vissza. Búsan ül fel és kezébe fogja arcát. Rengeteget gondolkodott a kórházban is arról, hogy mi lesz, ha visszatér ide. Mi lesz, ha kikerül az életbe… Most itt van és nem tudja mit is kezdjen magával. Pedig itt a szabadság! Vége a kórházi létnek… Ja, hogy vak… na igen… Nem dolgozhat, mert nincs mivel… Nem láthatja kedvesét… mert nincs mivel…. Sőt csak onnan tudja, hogy már itt az este, hogy mondták neki. Képtelen lesz így élni. Most mit kezd magával? Naphosszat üldögél itt és bámulja a nagy büdös semmit? „Remek” múltaság lesz. Ez nem élet. Akkor inkább a halál. Miért nem hagyta Jensen. Ő sem ezt a sorsot kívánta neki. Akkor miért élesztette? Bár ne sikerült volna. Lehajtja fejét. Már nem sír. Elfogytak a könnyei a kórházban, ahol egész éjszakákat zokogott végig, kérve valakit, hogy segítsen rajta… Nincs Isten. Már visszaadta volna a látását. Eddig sem igazán hitt benne, de most már nem is fog. Butaság volt valahol hinni a nővérének, hogy csodák mégis léteznek… Nem történt semmi sem. Minek a hit? Felesleges. Jensennek is elhitte, hogy meggyógyul… A feje már tényleg jobban van, de a vakság nem múlt el. Nem hibáztatja ezért a fiút, mert mit is tehetett volna… Azt mondta, amit hallani akart és Jensen akkor el is hitte, hogy még van remény. Most már érzi, hogy kedvese megbékélt azzal a tudattal, hogy nem lát… De ő nem. Egyáltalán nem! Most kezd el igazán élni és akkor megtörténik vele a lehető legrosszabb! Egyszerre veszíti el a látását és vele együtt az egész eddigi életét is. Ebből nem kér. Igaz, szánalmas volna most bevenni egy halom gyógyszer és azt mondani, ok kiszállok… de van ennél jobb megoldás? Most úgy érzi nincs. Munkát hogy talál majd? És Jensen valóban ezt szeretné? Egy vak mellett tölteni az idejét? Oda az összes álomnak. Pénze sem lesz, miből? A galériából talán még csurran-cseppen, de aztán vége. Ahogyan az életének is. Nem akar ebben a sötétségben lenni. Fényt szeretne látni, napot, arcokat. Becsukja szemét, majd újból kinyitja. Ugyan az. Mindegy, hogy nyitva van, vagy csukva… sötét, sötét és sötét. S ha már él… talán ideje lenne elgondolkoznia, hogy miközben itt fog üldögélni, mit is kezd magával… mert elmúlnak a napok, a hetek… hónapok… S nem teheti meg, hogy csak úgy létezzen, éljen Jensen mellett és ne csináljon semmit… Ez kizárt. Csak egy apró probléma van… A fotózáshoz ért és ahhoz szem is kell… oh, vak… Hát persze… Koloncnak érzi magát. Jensen vajon meddig fogja szeretni még? S mihez kezd, ha esetleg jön egy másik lány, aki lát és aztán a fiú azt mondja majd: „költözz ki”? Igaz, tudja jól, hogy Jensen ezt soha sem tenné meg… így nem… De talán tényleg jobban jár majd egy olyan lánnyal, aki nem kapott fehér botot… ő igen, a kórháztól. Nem mutathat túl jól vele. Most azt mondhatná, nem is akarja látni azt a botot… de nem lát. Úgyhogy mindegy. Tökéletesnek gondolta magát kedvese mellett, de most már nem az. Számolta a lépcsőket felfelé… Soha, eszébe sem jutott ez. De most megtette. Pontosan 10 fok. Remek! Az ágyon végighúzza egyik kezét, míg Bundáshoz nem ér, megsimogatja, aztán gondol egyet és feláll. Azt mondta, hogy nem mozdul innen. Hazudott. Jensen sem várhatja el tőle, hogy majd ül itt mozdulatlanul. Próbálja felidézni magában a szobát. Amikor még látott egyáltalán nem okozott neki problémát, hogy a fürdőbe menjen, ám most végig kell gondolnia merre is kell indulnia. Kezével kitapogatja az ágyat, s a végénél megáll. Pontosan tudja hol van a fürdő, s azt is tudja, hogy ha lép egyet és oldalra nyújtja bal kezét ott van egy komód. Lép és tapogat. Valóban itt a bútor. Valahol még büszke is magára, hiszen soha sem figyelte meg, hogy a szobában hogyan is helyezkednek el a bútorok. De ez most fontos. Megkapaszkodik benne és keze végigsimít rajta. Már csak pár lépés és itt a fal mentén az ajtónak kell jönnie. Ujjai meg is akadnak a kilincsben. Itt van! Örül! Máskor észre sem vette, ha belépett, de most boldog! A villanyt meg sem próbálja felkapcsolni, minek is. Teljesen felesleges. Tudja, hol a csap és a WC, a zuhanyfülkét tapogatja ki és elhúzza az ajtaját. Jobb ha inkább lefekszik, úgysem éhes és nem akarja, hogy Jensen a szájába adogassa a falatokat, mert így akar segíteni. Még mindig nem béna. Most is simán megtalálta a fürdőt. Leveszi a ruháit és a zuhany alá áll. A tusfürdőket szagolgatja, melyik is az övé, hiszen Jensen már a sajátját is idetette. Hiába ez a lány szobája, mégis a fiú összes cucca itt van. Kivéve a ruháit. Megengedi a zuhanyt, persze óvatosan, emlékszik melyikből jön a meleg víz, aztán egy kis hideget ad hozzá és alááll. Élvezi ahogy a vízcseppek simogatják bőrét, s hosszasan elidőzik alattuk. Majd ismét megszagolja a kezében lévő tusfürdőt. Ujjaival végigtapogatja, hogy megjegyezze alakját. S csak az illatból tudja, hogy ez nem a sampon. Legalábbis ha jól emlékszik, akkor nem az. Markába önt belőle és a lágy habot finoman érinti bőréhez. Jól esik neki, de még jobban esne, ha Jensen is itt volna és vele lenne. Ám erre elkomorul. A kórházban még itt is segített neki a fiú, nem szólt, hogy egyedül is tud zuhanyozni. Jensen ott állt a tus mellett és bármit akart, azonnal a kezébe adta. Édes volt, de ezzel is csak azt az érzést növelte benne, hogy fogyatékos. Nem az! Inkább azért lenne itt a fiú, hogy kényeztessék egymást. Abba bele sem mer gondolni, hogy mi lesz majd, ha Jensen úgy próbál közeledni felé. Engedje, vagy sem? Így egészen más lehet az egész. Nem látja közben az arcát, a testét… Egyáltalán a fiú kívánja még? Búsan sóhajt, majd ismét engedi, hogy a vízcseppek kényeztessék testét, aztán elzárja a zuhanyt. Óvatosan lép ki alóla s rögtön a törülközőért nyúl, mely a polcon összehajtogatva várja őt. Megtapintja a puhaságát, aztán betakarja vele egész testét. Lassan megtörli magát, s még mindig a törülközőbe bújva nyitja ki a fürdő ajtaját.
- Ang? – kérdezi ekkor a fiú, ő pedig hátrahőköl az ijedségtől. Nem számított arra, hogy Jensen az ajtó előtt áll. Szíve dobog, majd kiugrik helyéből.
- Megijesztettél. – mondja.
- Nem akartam. – s azonnal megérinti Angel még nedves arcát. – Azt mondtad, hogy maradsz.
- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy ott fogok ülni az idők végezetéig? – kérdezi, majd megérinti Jensen kezét arcán egy pillanatra. – Csak letusoltam.
- Miért nem szóltál?
- Miért kellene szólnom? – kérdezi és próbál oldalra lépni, hogy elmehessen a fiú mellett, de Jensen nem engedi.
- Segítettem volna.
- Miben? Nem kell. – rázza fejét.
- Rendben… - sóhajt fel a fiú, majd bólogat. – Hallottam, hogy bent vagy… itt van a hálóinged, hoztam neked.
- Köszönöm. – s kezét nyújtja. Jensen pedig belehelyezi a selymes darabot. Angel megmarkolja, s nem mozdul.
- Nem veszed fel?
- Csak… csak… nem szeretném, hogy nézd.
- Rendben. – sóhajt fel a fiú ismét és eltávolodik tőle. Angel hallja, hogy tesz pár lépést, aztán leül az ágyra. De jobbnak gondolja, ha visszamegy a fürdőbe és ott veszi fel. Megtörli vizes haját, majd a törülközőt ledobja a székre, melyről tudja, hogy a csap mellett áll, aztán a hálóinget kitapogatja kezében, hol lehet az eleje, mert nincs kedve felvenni a hátát, nem akarja, hogy Jensen azt lássa ez sem sikerül neki egyedül. Ujjaival próbálja megtalálni a csipkés elejét és a mell alatti varrást, majd felveszi és s próbálja elsimítani magán, hogy tökéletes legyen. Aztán kinyitja az ajtót és ugyan azon az útvonalon ahogy idejött, megy vissza az ágyhoz, ám kezei Jensent is kitapogatják, ahogy a szélén ül. A fiú nem szól, hagyja, hogy bemásszon az ágyba és megkeresse Bundást, akit magához ölel.
- Tényleg nincs kedved lejönni?
- Nincs. – válaszolja a lány és becsukja szemét.
- Ang…
- Egy kis magányra vágytam. – sóhajt. – Mindegy.
- Hozzak neked sütit? Anyu vett neked. – elmosolyodik.
- Nem kérek sütit. Most csak… csak aludni szeretnék.
- Biztos, hogy…
- Tényleg csak aludni szeretnék. – mondja és szorosan Bundáshoz bújik.
- Ok. – sóhajt fel a fiú, majd megcsókolja Angel homlokát és kimegy a szobából. A lány ismét egyedül marad gondolataival. Tudja, hogy rosszat tesz. Hogy egészen biztosan megbántja a fiút, de ő nem érezheti most azt, amit ő… Üres, sötét minden és ebből talán nincs kiút. Jadel kicsi korukban hányszor játszották azt, hogy vakok… Buta kis játék volt és egymást vezették… De ez most sajnos a valóság. Ha kinyitja szemét, ugyan az a sötétség fogadja, mintha becsukná szemhéját. Ez nem játék, ez a valóság. S ezt Jensen nem érheti meg. Édes fiú, buzgó és jót akar, de hagyja abba, mert csak erősíti benne azt, hogy megfosztották a legnagyobb kincsétől, a szemétől. A sírás kerülgeti, de akkor sem fog könnyeket ejteni. Elég volt belőle. Inkább csak Bundást szagolgatja és arra gondol, hogy egyszer talán felébred ebből az álomból és mindegy ugyan olyan lesz mint régen. Bárcsak igaza lenne Jadenek s egyszer csak felébred majd s látni fog, mintha semmi se történt volna! Hosszú percek telnek el azzal, hogy fájdalmas gondolatokkal gyötri magát. Hallja, hogy Jensen ismét megjelenik, s lassú léptekkel bemegy a fürdőbe. Megnyitja a vízcsapot s szinte látja maga előtt a képet, ahogy ott áll a vízcseppek alatt. Ez jó! Most talán tényleg el bírja képzelni a jelenetet. És tényleg mintha látná is! De hamar szertefoszlik a kép, mert megint sötét. Búsan sóhajt fel, s még jobban a nagy mackóhoz bújik. Fülel. Hallja, hogy a fiú elzárja a csapot és néhány perccel később már az illatát érzi meg, ahogy kilép a szobába. Halványan el is mosolyodik erre, mert az illat egyre csak közeledik felé, aztán a fiú óvatosan az ágyra fekszik, majd nagyon finoman elveszi Bundást kettőjük közül és átkarolja kedvesét. Érzi, hogy Angel szíve kalapál, tudja, hogy fent van még, de nem szól, csak megcirógatja a lány arcát, szépen füle mögé teszi rakoncátlan hajtincseit és elnézi őt. Angel pedig magába szívja minden érintését és illatát. Érzi a fiú izmait, ahogy körbe ölelik, tudja, hogy biztonságban van. Mit nem adna azért, hogy láthassa őt. Megmozdul és ujjaival felfelé kezd lépkedni Jensen mellén, majd állához érve tovább halad szájához, amit körberajzol mutatóujjával, a fiú pedig lefogja kezét és egyenként megcsókolja ujjbegyeit.
- Nem alszol. – súgja, s lehelete simogatja Angel kezét.
- Nem… emlékezni próbálok… rád. – mondja búsan. Jensen megfogja kezét és az arcára teszi. Lágyan végigvezeti rajta, a lány pedig megrezdül, ahogy tenyere borostás arcán siklik. De elmosolyodik. – Szúrsz.
- Tudom.
- De csak egy kicsit.
- Anyu is mondta már. 3 napja hozzá sem nyúltam a képemhez.
- Haragszik Donna?
- Hogy nem jöttél le vacsorázni? Nem. De holnap reggel nincs kifogás. Rendben?
- Lehet, hogy akkor sem leszek éhes.
- Ang, ne csináld ezt!
- Mit ne?
- Együtt vagyunk és szeretjük egymást…
- De… nem zavar, hogy közben történt egy kis változás?
- Nem. – rázza fejét.
- De engem igen. Szerinted mit fogok csinálni? Mi lesz velem?
- Majd kitaláljuk.
- Mindig ezt mondod…
- Mert eddig is mindig mindent megoldottunk. Most is megoldjuk…
- Látni szeretnék.
- Ang…
- Ezt nem lehet, igaz? Nem kérek mást. – mondja és elveszi kezét Jensen arcáról, majd maguk közé dugja. – Tudod… tudod, hogy érzem magam, hogy engem így látsz?
- Nem érdekel milyen vagy. Így kellesz.
- Mindegy… nem értheted.
- Azt nem értem, hogy miért nem engeded, hogy segítsek neked.
- Mert nem akarom. Egyedül is meg tudok csinálni mindent. Csak… csak… egy kis időbe telik. És… és mert nem szeretném, hogy úgy nézzen ki az egész, mintha te lennél az inasom…
- Ang! Nem érzem magam annak.
- Tök mindegy. – sóhajt a lány. – Inkább alszom.
- Jó, hogy megint itt vagyunk. A saját ágyadban lehetsz… Bundás is velünk.
- Hát persze… Meddig?
- Mi meddig?
- Meddig marad ez így? Én nem szeretném, ha… ha gondot okoznék neked.
- Nem okozol gondot…
- Most is itt a mamád, hogy segítsen… nekem… meddig lehet ezt így folytatni?
- Angel, most értél haza, kell egy kis segítség neked.
- És neked is. – mondja halkan.
- I… igen… - bólogat.
- Nem élhetünk ugyan úgy, mint eddig.
- Tudom jól, de attól még lehetünk boldogok.
- Most nem vagyunk azok, igaz?
- Ang, ha elfogadnád, azt hogy csak jót akarunk neked…
- Kiszolgáltatottnak érzem magam. És ez borzasztóan fáj. – mondja. – Mi lesz velem? És ne mondd azt, hogy majd megoldjuk, mert… mert ezt nem lehet, csak úgy megoldani!
- Ok Angel, igazad van. Még nem tudom. De szeretlek és nem érdekel a többi.
- Engem igen. – súgja.
- Kicsit kapcsolj ki. Kérlek!
- Nem megy.
- Próbáld meg! – megcsókolja a lány homlokát. – Aludj egy kicsit!
- Nem tudok. Csak pörög az agyam. Ebből nincs kiút.
- Ha így fogod fel, akkor tényleg nincs.
- Egész nap ülhetek itt és semmit sem tudok kezdeni magammal. Ez nem én vagyok.
- Tudom Ang.
- Talán… itt a vége az egész életemnek.
- Ugye ezt te sem gondoltad komolyan?
- Miért ne gondolnám?
- Mert nekem fáj. – mondja Jensen. – Szerinted mit éreztem, amikor megláttalak a medencében? Ugyan ezt… hogy vége van. De nem adtam fel és itt vagy.
- Igen… minek?
- Ang.
- Biztos vagyok benne, hogy erről Jade egyszer majd egy könyvet ír.
- Tegye.
- De a végén biztosan happy endet csinál…
- Akkor gondolj erre! Talán még várat magára a nagy cliffhanger! Nem?
- De… - sóhajt. – Tudod mire gondoltam…
- Mire?
- Hogy egyszer majd úgy állítasz be, hogy… hogy… ki vagyok rúgva, mert jött más.
- Nem Angel, nem kell más!
- Most még nem…
- Pontosan úgy beszélsz, mint Jared!
- Óh, valóban? Kivételesen igazat adok neki.
- Attól még, hogy nem látsz, nem érsz kevesebbet nekem és nem szeretlek kevésbé.
- Talán… most…
- Ang, ne csináld ezt!
- Csak elmondom ami nyomaszt. Talán érthető.
- Nem, egyáltalán nem értelek meg. És fejezd ezt be!
- Nem megy. – sóhajt.
- Ang, nem akarok csatázni veled. Mondd meg hogy mit szeretnél és úgy lesz.
- Látni?
- Nem így értettem és ezt te is tudod.
- Nem vagyok béna és ezért nem kell mindig ott lenned, hogy segíts nekem.
- Rendben.
- Zavar és nekem esik rosszul, hogy mindig…
- Segítek…
- Ne segíts, csak ha kérlek. Jó, hogy vagy nekem, hogy vigyázol rám, de ne legyél mindig a sarkamban.
- És ha bajod esik?
- Nem fog.
- Egyszer hagytalak magadra és meghaltál Ang.
- Tudod mit… hagyjuk. Inkább mégis alszom. – és megfordul a fiú karjaiban. – Jó éjt… már akinek jó. – morogja.
- Sajnálom, ha úgy érzed, hogy…
- Velem van a gond, nem veled. - suttogja a lány. – Igen… azt hiszem én is ezt csinálnám…
- Tudom. – mondja a fiú. – De te most azt kéred, hogy kapj egy kis levegőt…
- Valahogy úgy. – bólogat és visszafordul. – Hogy megpróbáljak egyedül tenni dolgokat, hogy egyedül fedezzem fel megint a világot…
- Rendben. De… azt nem ígérem meg, hogy nem leszek melletted.
- Csak hagyj, hogy azt tegyem, amit szeretnék… igaz mit is tudnék tenni? Semmit.
- Angel. – sóhajt fel és megcsókolja a lány száját. – Itt a vége. Rendben? Mára elég volt ennyi. Saját magadat marcangolod.
- Te pedig csak hallgatod és gondolom magadban elküldesz messzire.
- Nem.
- Ne hazudj! – s halványan elmosolyodik.
- Szeretem ha mosolyogsz. Olyan szép vagy akkor.
- Legalább te látsz. – beszél, de a fiú betapasztja száját, aztán szorosan magához vonja.
- Most már próbálj meg aludni, aztán reggel egy új nap kezdődik…
- Nekem minden nap ugyan olyan…
- Ang.
- Ok… alszom. Csak ne engedj el, rendben?
- Nem foglak.
- Akkor jó. – bújik.
- Szeretlek.
- Én is.
- Tudom. – mosolyog, s megsimogatja a lány hátát lágyan, majd ringatni kezdi őt s percek múlva érzi, ahogy Angel izmai ellazulnak, szíve lelassul s elmerül az álomvilágban.